Fehér hajón jött felénk a tél,

kavargó tengerén a múló idővel,

fekete vásznat lengetett a szél,

melyre széttépett álmainkat írta fel.

Megérintett hűvös kézfogással,

elénk állt  pőrén, szenvtelen.

Kitépett szívünkből minden dallamot,

vágyainkra dermedt csókokat lehelt.

Tüzet rakott a hajnali fényből,

nyárshegyére húzott minden csillagot.

Vigyorgó pofával rám nézett kicsit

s befalta a múlandó tegnapot.

Vásznat szőtt a dermedt némaságból,

remény nélkül egyedűl hagyott, 

hogy ne lássam már soha többé,

eltakarta szemeidben a felkelő napot.