Egy poros, gubancos, csapzott hajú õrült kereste a varázskövet. Teste már árnyékká soványodott, ajka szorosra zárult, mint szívének örökre bezárult kapuja, szemei világítottak, mint párjukat keresõ szentjánosbogarak. Lábainál a végtelen tenger morajlott. 
    A fecsegõ hullámok rejtett kincseikkel dicsekedtek és gúnyolták az õrült vándor süke fülét, aki nem értette beszédüket. 
    Talán már maga az örült sem reménykedett, de mert a keresés életévé vált, nem pihenhetett. 
    Ahogy a tenger sem pihen, örökké az elérhetetlen ég felé nyújtogatva karját. 
    Ahogy egy soha el nem érhetõ célt kergetve a körbenjáró csillag sem pihen. 
    Poros, csapzott hajfürtjeivel az õrült is tovább kóborolt a magányos parton keresve varázsköveit. 
Egy napon egy gyermek lépett hozzá és megkérdezte: "Mondd, hol szerezted ezt az aranyláncot?" - s derekára mutatott. 
    Az õrült rábámult - a lánc, mely egykor valóban vas volt, most színarany - nem, nem álom, arannyá változott, csak azt nem tudta, hogy hol, s mikor. 
    Az õrült vadul öklözte homlokát - hol, ó hol talált rá - tudtán kívül - a varázskõre? 
    Régi szokása volt, hogy fölszedett minden kavicsot, aztán megérintette vele a láncot, ismét eldobta, anélkül, hogy ügyelt volná a változásra. Így talált rá és vesztette el az õrült a varázskövet. 
    A Nap lassan leáldozott az égen. Az õrült eszeveszetten, görnyedt testtel, s porba hullt szívvel, mint a gyökerestül kitépett fa visszafordult, hogy megtalálja az elveszett kincset.