"Ott ültem a vonatsíneken, vártam. . . . az egyetlen megoldást. 
Nem az jött. . . amit vártam. Egy kisfiú közeledett felém a a sínek között. Csak képzelődöm, gondoltam, és tovább bámultam a talpfák közé szórt köveket. 
- Mit csinálsz itt? 
Szőke hajú, ötéves forma kisfiú állt előttem. Nagy barna szemeivel a tekintetemet fürkészte. Éreztem, hogy olvas benne, most olvassa ki belőle az elmúlt évtizedeket. 
Elfordultam, nem akartam, hogy lássa. Elkéstem. 
- Ezen a vonalon nem jár vonat. 
- Honnan?. . . 
- Honnan tudom, miért vagy itt? Ismerlek, ugyanúgy, mint önmagadat. Ismerlek már több évtizede. . . Most eljöttem, hogy mutassak neked valamit. 
- Mit? 
- Állj fel! Nézz egyenesen a sínek közé a távolba, látod azt a pontot, ahol összeérnek a sínek? 
- Látom. 
- Ott van a boldogság. Ezen a pályán mindenki arra tart. Gyere induljunk mi is. 
"Szegény gyermek, hogyan mondjam meg neki, hogy sohasem érhet oda. . . ahol összeérnek a sínek. . . " 

- Tudom, ne gyötörd magad, Tudom, hogy nem érhetek oda, de mutatok valamit. Nézz le a lábad elé, mit látsz? 
- Semmit. 
Nézd meg jobban, láss is, ne csak nézz. Mit látsz? 
Egy kis virágot, lila szirmokkal. . . Sok kis virágot. . . Hiszen itt mindent elborítanak az ibolyák! Ez gyönyörű! 
- Most nézz fel az égre. Ott, mit látsz? 
- Felhőket. . . Bárányfelhőket. De érdekes! Ott az egyik. . . Most olyan alakja van, mint egy angyalnak. . . Gyönyörű felhőcske! Ott egy másik épp most alakul ki, mintha gomba nőne ki az ég kék szőnyegéből! Csodaszép! 
- Mit érzel most, ebben a pillanatban? 
- Boldog vagyok!. . . Boldog vagyok? 
- Igen. . . itt és most összeértek a sínek. "