A barátom kinyitotta a felesége komódjának a fiókját és egy csomagot húzott ki belőle, ami selyempapírba volt tekerve. 
„Ez – mondta – nem egy egyszerű csomag, ez egy fehérnemű.”
Eldobta a papírt, amiben volt és figyelmesen nézett a finom selyemre és csipkére.
„Akkor vette, amikor először mentünk New Yorkba, 8, vagy 9 éve. Nem használta soha. Egy különleges alkalomra tartogatta. Rendben. Azt hiszem ez lesz a legmegfelelőbb alkalom.”
Odament az ágyhoz és odatette a többi holmihoz, amit a temetésre akart vinni. A felesége éppen akkor halt meg. Felém fordult és azt mondta:
„Semmit se tartogass egy különleges alkalomra! Minden nap, amit élsz, egy különleges alkalom.”

Még most is ezekre a szavakra gondolok, és arra, hogy mennyire megváltoztatták az életemet. Ma már többet olvasok, és kevesebbet takarítok. Leülök a teraszra és csodálom a tájat, anélkül, hogy észrevenném a kertben a gazt. Több időt töltök a családommal, a barátaimmal és kevesebbet munkával. Megértettem, hogy az élet együttes történések élvezése kell, hogy legyen és nem a túlélés. 
Már nem teszek el semmit. Minden kristálypoharat használok minden nap. Felveszem az új ruhámat, ha az ABC-be megyek, ha úgy van kedvem. Már nem rakom el a legjobb parfümömet különleges alkalmakra, használom mindig, amikor csak akarom. 
A szavak, mint az „egy napon…” és a „majd legközelebb…” kezdenek eltűnni a szótáramból.
Tudom, hogy érdemes megnézni, meghallgatni, vagy megcsinálni, MOST. 
Nem tudom, mit csinált volna a barátom felesége, ha tudta volna, hogy nem lesz „holnap”, amit mindannyian olyan könnyen veszünk. Gondolom, hívta volna a családját, vagy közeli barátait…, talán felhívta volna néhány régi barátját, bocsánatot kérni, hogy elsimítsa az elmúlt dolgokat…, lehet, hogy elment volna enni valami kínai ételt, ami a kedvence. 
Ezek azok a kicsi, meg nem történt dolgok, amiket sajnálnék, ha tudnám, hogy az óráim meg vannak számlálva.