Ez a szomorú búcsúvers csak neked szól,

tudom, most is itt vagy, s hallod jól.

Hiányod maró fájdalom, fognám kezed,

ahogy te tetted velem hosszú éveken.

A Sors nagyon kevés időt adott nekünk,

sajnos nem engedte, hogy itt maradj velünk.

Elköltöztél, a legfényesebb csillagra,

megtört szívű szeretteidet itt hagyva.

Aki ismert téged, jól tudja mennyit értél,

adni akartál, de cserébe nem kértél.

Könnycseppek milliói hullanak érted,

gyászos szívem nem feled, Isten véled.

Magámyomban elárultalak téged.

Cserbenhagytalak, mert várni féltem.

A tükörből egy gúnyos arc mered rám,

Lám elbuktál, én nyertem a csatát!

Ami lettem az csupán egy délibáb,

Nincs kit okoljak,ez az én hibám!

Oly büszke voltam arra, aki vagyok,

De szívem halálos sebet kapott.

Azt hittem van elég erőm küzdeni,

Szívtelenül akartam büntetni.

De mi értelme van ennek, ha közben,

Kést tartó kezem magamba döftem?

Nem tudod milyen érzés kerít hatalmába mikor meglátlak.

Nem tudod mekkorát dobban a szívem,ha számmal érintem szádat.

Nem tudod mennyire hiányzol nekem.

Nem tudod mennyit gondolok rád,hosszú éjjeken.

Hiányod lassan fájdalomba csap át.

De nem szólhatok,,míg nem hallom szíved szavát.

Rossz ha nem vagy velem,nem érzem illatod.

Messze vagy tőlem,nagyon messze,s belém mar a fájdalom.

Szeretem,hogy mindig mosolyogsz rám.

Szeretem,hogy úgy ölelsz,mint egy porcelánbabát.

Fáj az élet,mert sajog a szívem.

Üres az élet,mert elnémúlt a lelkem.

Szóra bírni nem tudja talán senki.

Ennyi kínt már nem tudok elviselni.

Hányszor nevetsz rajtam,s csapsz be még?

S én hányszor adjam neked szívem,mikor lesz elég?

Sírok,szenvedek,de te észre sem veszed.

Mindent felkínáltam neked,az egész életem.

Nem akarlak szeretni,nem akarlak látni.

Csak észrevétlen,csendesen magamba zárni.

Elfelejteni téged,ez a vágyam.

Csak álmaimban fogsz élni,és én várlak.