Mindannyian Isten irgalmára szorulunk!

Bűnbánat

Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj
Nem vagyok méltó, hogy titkokat közölj
Nem vagyok méltó, hogy kegyelmed kérjem
Nem vagyok méltó, hogy szavam Hozzád érjen!
Nem vagyok méltó sem erre, sem arra
Igen nagy rajtam a bűnnek hatalma.

Nem vagyok méltó, hogy ennyire szeress
Inkább csak arra, hogy pokolra vess!

s mégis, kérlek

emelj magadhoz, irgalmas Istenem!
könnyíts szavaddal bűnbánó szívemen
nyújtsd felém, hadd fogjam szent kezed,
melynek
ereje hit
melege remény
érintése szeretet!

Ember vagyok

Ember vagyok,
kit nap mint nap keresztre feszít a gond
súlyos a teher, s néha-néha
lelkem ágai között a kétkedés
szúrós virágot bont:
bírom még, mit rám mértél, Uram,
vagy leroskadok?
arcom sárba hull,
vagy még szárnyalhatok?

Mindenkinek van keresztje, jól tudom
s azt is, hogy a keresztért
Téged kell áldanom.
Adj hát erőt Jézusom, mint ígérted vala
hogy földi terhem hordozva
nemesebb legyek általa.

Adj erőt, hogy arcom Hozzád emeljem
adj erőt, hogy könnyen hordozzam keresztem
s ha időm kitelt, ha már nincs sok hátra,
Neveddel ajkamon lépjek
a Mennyország kapujába.

Az erő

A minap imádkoztál hozzám, ember
panaszkodtál, nehéznek érezted
a földi keresztet
erőt kértél, útmutatást
bűneid bocsánatát
egyszóval
elmesélted lelked minden bánatát -
úgy érezted, nagyon egyedül vagy
az élet
arcodon keserű ránc-nyomot hagy
sötét árkokat láttál a szemed alatt,
amikor reggel a tükör előtt álltál,
s útközben bágyadtan nézted
a szürke falat,
mely mellett utad minden nap elvezet.
Úgy érezted, egyedül vagy,
pedig kavargott körülötted a tömeg
kiabáltak, lökdösődtek
mindegyik tört vélt célja felé,
mint ahogyan te is
és közben nagyon egyedül érezted magad,
a célt pedig értelmetlennek -
azt a célt,
amely tegnap még életed része volt.
Imádból úgy tűnt,
nem bízol igazán bennem,
nem bízol igazán abban,
hogy ez az iszonyú,
fojtogató
állapot
megszűnik egyszer.

Ennek ellenére megértelek
s tudom, mit érzel,
hiszen én is voltam magányos.
Amikor
tanítottam az embereket
és nem értettek,
amikor
tanítványokat választottam
és csalatkoztam bennük,
amikor
királyt akartak belőlem csinálni
és hamis szóval dicsőítettek,
amikor
elárultak,
megtagadtak,
s amikor úgy éreztem,
hogy még az én Atyám is elhagyott.
Mint most te.

A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál,
közömbös arcok,
üres szemek néztek rád
s te is automatikusan felvetted
a közömbösség álarcát,
hogy elvegyülj a tömegben
és ne lássák a többiek,
hogy mennyire egyedül érzed magad.
Nagyon vigyáztál,
hogy ne csillogjon a panel-szomszédod
szemében elégedett-fásult
ál-örömsugár:
"Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult,
az is, ott, hasonló cipőben jár!"

Néztél a semmibe, mert azt hitted,
így kirekesztheted,
tudatalattidba gyömöszölheted,
hogy társtalan bolyongsz.
Út közben
kétszer oldalba löktek
letaposták a jobb lábad kisujját
és majdnem elsodorták a táskádat,
mire ahhoz a megállóhoz értél,
ahol minden nap le szoktál szállni.

Munkahelyed egy mellékutcában van.
Oda befordulva ritkult a tömeg
már nem kiabáltak
nem lökdösődtek
céljukat elérték
a névtelen,
semmibe néző arcok.
Nyugodtan haladhattál
végig az utcán
és rádöbbentél,
hogy ennél az ürességnél
még az arctalan tömeg is jobb!
Kútban érezted magad,
a házak rád akartak omlani,
a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak -
éles szúrást éreztél a szívedben,
de csak mentél tovább,
kötelesség-reflex mozgatta
lábaid vittek előre.
Amikor már úgy érezted,
hogy lépni sem tudsz,
hogy ott esel össze,
nagyot dobott a szíved
adrenalin száguldott szerte testedben
valaki megfogta a kezed,
erő áramlott fáradt agyadba,
hogy már gondolkodni is tudtál.
Ez az erő eddig ismeretlen
biokémiai kapcsolatokat
teremtett az idegsejtjeidben,
ettől megnyílt a szemed befelé,
megnyílt a füled olyan hangokra,
amelyeket csak azok hallanak,
akiket ez az erő megérint.
Először nem tudtad,
mi van veled
megálltál a járda közepén,
mert a soha nem tapasztalt,
elemi erővel feltörő
boldogság
megdermesztette lépteidet.
Megálltál és hallgattad
az egyre tisztábban kivehető hangot,
melyet nem te mondtál magadnak
s nem is a melletted néha-néha
elsiető, megkésett arcok.
A hang máshonnan jött,
másvalaki szólt
egy benned lakozó,
eddig szunnyadó
gyönyörű világról.

Én szóltam hozzád, a teremtőd,
mert láttam, hogy lelked tiszta,
de valódi célok híján
kétkedő és tétova.
Tapasztald meg, ember,
hogy nem vagy egyedül!
Csak fordulj felém,
nyisd ki lelked kapuját,
bocsáss be házadba,
és meglátod, egész más lesz
benned és körülötted a világ!
Kapudon régóta kopogtatok,
de úgy látszik,
valahol út közben elenyészett
a hangja
vagy olyan nagy volt
a magány dübörgése,
hogy kezem szeretet-koppanásai
nem jutottak el a füledig.
De most, hogy küszöbödet átléptem,
ugye már nem is vagy olyan
magányos?
ugye oszladozik a homály?
az emberek maszkja arcokká változik
ugye látod, hogy ők is
segítségre szorulnak,
szeretetre vágynak,
miközben a semmibenéző szemeik
határozott irányt véve
téged keresnek?
Látom, lelked megtelik
kegyelmem táplálékával
s ettől
percről percre más leszel,
szinte fizikailag átalakulsz.
Boldog vagyok,
hogy boldognak látlak,
ember-gyermekem!
Te már ráléptél
Jákob létrájának legelső fokára -
igaz, hosszú még az út,
de ne tétovázz!
mostmár tudod:
én veled vagyok,
vezetlek
s ha kérsz, még több erőt is adok,
hogy a létra fokait legyőzve
eljuss egyre feljebb.

Most pedig megyek
várnak rám sokan,
kik szintén úgy érzik,
nem tudnak élni támasz nélkül,
magányosan.