Kormos, sötét este fogott közre
a sötétség illata lágyan fon körbe
a téren sötét, furcsa árnyak
lelkemet ráncolják furcsa vágyak

Ujjammal őszülő hajamba túrok
a csend zenél, mint hárfán a húrok
a csendzene fülembe csendül
és én érzem, hogy nem vagyok egyedül

Ó! A csend, ő az én vigaszom
a lelkem nagyon fáj, ettől talán megnyugszom
a csend zenéje, és a sötétség
botcsinálta költőnek, békesség

Az ég alján lassan kúszik a fény
Pirkad! Tücsök is ébred, s zenél
ülök a teraszon és nézem én
a felkelő nap pirosló köntösét

Más ilyenkor ébred, boldogan, pihenten
mert szeretett, s szerették, álmodott szépeket
én hallgattam a csendet, néztem furcsa árnyakat
mert már álmodni sem merek, csak űzöm a vágyakat

Ahogy a kertben sem egyforma a csemete
úgy Istennek is van eltévedt gyermeke
remélem a tévelygőt is szereti
s ha szereti, tovább már nem bünteti!