Most az Isten megmagyarázhatatlan és szinte érthetetlen szeretetét egy példával igyekszem megvilágítani. Képzeljünk el egy családot, amelyben él egy négy-öt év körüli kisgyermek. Azért, hogy a reggeli óvodába induláshoz frissen, kipihenten ébredjen, édesanyja este figyelmezteti, hogy elérkezett a lefekvés ideje. A szülők nem azért küldik ágyba, mert szeretnének szabadulni tőle, hiszen szeretik őt és szívesen hallgatják a csacsogását, hanem mert ők már bölcsebbek, s úgy gondolják, hogy a kisgyermeknek ki kell pihennie magát. Csakhogy egy öt év körüli gyermek nem így látja helyesnek, ezért szembeszáll velük. Nem akar lefeküdni. Szülei türelmesen elmagyarázzák neki, hogy miért kell aludni menni, ő azonban ezt nem hajlandó belátni. Csökönyösen ragaszkodik a saját akaratához, míg végül megtörténik az, ami elkerülhetetlen: egy pacsi csattan a fenekén. Ezt követően mégiscsak le kell feküdnie. Az ágyához menet még hallani lehet, amint duzzogva visszakiabál édesapjának: Vedd tudomásul, nem is szeretlek!

         Nos, ez a kis jelenet ábrázolja ki pontosan a hitetlen embernek Istennel szembeni magatartását. A hitetlen ember úgy gondolja, hogy Isten valamit megtagad tőle ami neki jó lenne. Pedig valójában Isten az ő javát akarja. Bármely családban tapasztalható, hogy ezek a pöttöm emberkék naponta akár négyszer-ötször, vagy talán még többször is szembeszegülnek szüleikkel, pedig jól tudják, hogy a végén engedniük kell, és azt is, hogy engedetlenségük ára végül is fenyítés lesz, ennek ellenére a végsőkig ellenszegülnek.

         Meg tudjuk-e érteni ezt a butaságot? Egyáltalán nem értjük! Nos, a hitetlen ember sajnos ugyanígy cselekszik. Szembeszegül Isten akaratával. Pedig Isten úgyis eléri azt amit akar, az ember pedig – hacsak hitre nem jut – érezni fogja magán Isten fenyítő kezét.

         Az iménti gyermek végül is lefekszik, de telve van a szíve keserűséggel azokkal szemben a világon mindennél jobban szeretik és az ő javát akarják. Ugyanígy van a hitetlen ember is Istennel.

         Ám olyan is előfordul, hogy ez a kis lázadó megadja magát, mielőtt a fenékpacsiig fajulna a dolog. „Jól van édesapa, megyek” – mondja lehorgasztott fejjel. És ekkor már ő is megtapasztalja ahogyan a szülei átölelik, szeretettel megpuszilják és közben ezt mondják: „Látod, milyen rendes kisgyerek vagy? Büszkék vagyunk rád! És most jó éjszakát kívánunk”. Ekkor rájön arra, hogy a szülei akarata jó és tökéletes számára, és hogy az engedelmesség gyümölcse a szeretet, az öröm, és olykor még jutalmat is kap.

         Így lehetne ez a hitetlen emberrel is. Ha önteltségét feladná, ha engedelmeskedne Isten akaratának, azonnal rájönne, hogy Isten szereti, sőt dédelgeti őt, és az isteni szeretet forrásából bőven hullana az ölébe az áldás. Rájönne, hogy Isten akarata valóban jó, elfogadható, sőt tökéletes. A Bibliában ez áll: az az Isten akarata, „...hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.” (Timóteus 2:4). Isten ugyanis minden olyan embert, aki engedelmeskedik neki, üdvözít. Az azonban nyilvánvaló, hogy ezt azokkal nem tudja, illetve nem akarja megtenni, akik szembeszegülnek vele. Éppen úgy nem, mint az iménti apa az engedetlen gyermekével, holott nagyon szereti őt.

         Sajnos, még a Krisztust befogadó, bűnbánó és megváltott ember is gyakran jár inkább a maga útján, mintsem az Istenén. A keresztyén ember sem mindig találja kívánatosnak azt, amit az Isten akar. Olykor ő is erőnek erejével a saját útját akarja járni, amíg be nem következik a „popsipacsi” időszaka. De ha az ember megalázná magát Isten hatalmas keze alatt, megtapasztalhatná, hogy milyen szerető és gyengéd az Atya Isten. Megtanulhatná, hogy valójában az Ő útja

a legjobb út. 

Hit és igazság

Vigyázz! A hit nem vak, nem süket és főleg nem tehetetlen. Aki nem keresi az igazságot, az meg sem találja, aki pedig nem találja azt, igaz ember nem lehet.