Fejem alatt a múlt,

emlékek párnáján álmodom

Az utam hosszú volt,

de mára az út is elfogyott

Mindenhol üresség,

hallgatag csend vesz körül

Nincs már láng,

nincs mi kialudjon

Hideg a karom

Keddre vasárnap,

az időt nem számolom

Velem keltek a kétségbeesés, a miértek,

fájdalom szorongás , kételyek, félelmek

Lelkem a létezés börtönének foglya,

dühöngve rácsát rázva, már szabadulna

Nem kérek mást háborgó magamra,

csak halk csöndes éveket, jutalomba

Béke gyöngy esője szálljon a szívemre

permetét locsolja hervadó létemre

Nem látok távolra bánatom miatt,

szemhéjam alatt könnyforrás fakad

Fájó gondolatok a múltat idézik,

képzeletem színpadán az elmúlás játszik

Lám a kelő Naptól menekül az éjjel, 

hajnal lesz szívemben a derengő fénnyel

Aztán hírtelen a szorongás is elszállt,

elmult a fájdalom, a bánat odébb állt

A szavak engem nem győznek meg,

helyette beszéljenek a tettek

Rációval lehet analizálni,

de soha nem szintetizálni

A bölcs keveset beszél,                                                                                                           a nem és az igen az igazzal felér

Nem hisz az üres szavakban

Mondásainak örök igazsága van

Aki szeret nem magyaráz,

de van ki szavaival másokat gyaláz

Egoista, ki az önszeretet foglya,

jobban teszi, ha a száját befogja

Az intellektus nem pótolja a lélek teljességét

Szavakkal ne töltsd ki a lélek ürességét

Tudd, hogy a szavak jeladásra valók,

ezért fogalmazd meg tisztán a mondanivalód!

A fű alatt lassan eloson az éjjel

Lesi a teli-Hold tágra nyitott szemmel

A köd álmosan nyújtózik, puha völgy párnán

Csillagszem örködik a csönd édes álmán

A kelő Nap terhes, tele reménnyel

Újra szüli önmagát, vajudik a reggel

A sötét már távozik, eloszlik ereje

A Földet beragyogja a szeretet fénye!

Mostanság könnyeim visszafelé folynak

Hossza, se vége sincs sajgó fájdalmamnak

Elönti agyamat sós könnyek tengere

S úszik benne múltunk közös története

Míly kár, hogy óra visszafelé nem megy

Tán egyszer tér-idő ennek utat enged

Mások mondják sokszor, van amit megbánnak

Soha, hogy tudtam őt gyermekim apjának

Társam volt Ő mindig, fáj, hogy bántottam

Hiányzik Ő nagyon kit őrangyalnak tudtam

FFérfi kitartása emberségre épűlt

Volt rossz idő is, mára már megszépült

Nem vesztettem Őt el,mindíg itt van velem

Lágyan ébred köztünk új égi szerelem

Álmomban visszajár, fekszik kispárnámon

S evezünk együtt égi csatornákon...

Ma éjjel égi Uram

Havas könnyet hullat

Szép időért imádkozom

Ő szótlanul halljat

Várom..várom..várom..

Jöjj el már kikelet

Eljön már tavaszom

Leváltva a telet

Fehér párnán édes álmot alszik még a tavasz

Takarkatja köntösével féltőn a Télapó

Ki-ki dugja fejecskéjét néha a kis ravasz

Napocskával táncot jár majd, s elolvad a hó

Olvasgatom  irigykedve

Soraidat nézegetve

Talán nekem is mehetne

Rímekbe szedegetve

Gondolatim tömkelege

Lassan nem fér már fejembe

Kiírnám én mind magamból

De félek nagyon olvasómtól

Vajon tetszik-e majd versem

Fájna nékem, hogy legyintsen

Rosszul versel, nem is rimel

Versenyezhet  költőinkkel?

Írjak inkább csak magamnak?

Vagy a széles publikumnak?

Nem tudom én mit is tegyek?

Olvassalak csak Titeket?

De ha mégis megpróbálom,

Ne itélj el jóbarátom!