Boldog mosolyban patakzik a könny, hiszen

Tudnod kell, vért-vérrel éltetni illenék, ha jön.

Ha hallod gyönge hangom, utolsót kiált:

Szívedben érzi majd végső, bús sikolyát-

Emlékképként suhan szürke árny a fákon át,

Halk zörejként maga előtt tolva bánatát.

S kerül majd minden fény, mint gyilkos átkot,

Hangos szóval harsogó sok hamis barátot.

Megnyugvást találva húzódik majd félre,

Létednek emlékét is kámzsaként húzva fejére.

Mert egyszer már ellökted magadtól, mint átkot

Jéghideg szíved, benne nem talált igaz barátot.

Látod az erdőt, látod a sok sok fát?                                                                                      

Hallod a fák közt a szél bús sóhaját?

Hol egykor madár dallal talált otthont,

Mókus menedéket, s bagoly pedig félhomályt?

Látod a völgyet, s közepén az öreg tölgyet?

Hallod-e selymes fűben, tücsök násznak dallamát?

Hol egykor rigó fütyült, majd rakott fészket,

Gólya kerepelve gyűjtögette magának a vacsorát?