Boldog mosolyban patakzik a könny, hiszen

Tudnod kell, vért-vérrel éltetni illenék, ha jön.

Ha hallod gyönge hangom, utolsót kiált:

Szívedben érzi majd végső, bús sikolyát-

Emlékképként suhan szürke árny a fákon át,

Halk zörejként maga előtt tolva bánatát.

S kerül majd minden fény, mint gyilkos átkot,

Hangos szóval harsogó sok hamis barátot.

Megnyugvást találva húzódik majd félre,

Létednek emlékét is kámzsaként húzva fejére.

Mert egyszer már ellökted magadtól, mint átkot

Jéghideg szíved, benne nem talált igaz barátot.

Távozóban még intenék feléd, s értenéd talán,

De mozdulatom érintené lelked, mely mérgező csalán.

Mint fák közt suhanó szürke árnyék ha lennék,

Más most sem vagyok számodra, mint múló EMLÉK.