Fényképek

Amikor hazaérkeztem, apám a tűzhely előtt ült, a tűznek arccal. Egy nagy doboz volt az ölében és egy pakli fényképet tartott a kezében. Elnéztem egy darabig, míg a fényképeket átlapozgatta, hatalmasokat nevetve mindegyiken.

-Mit csinálsz? -meg kellett kérdeznem végül. Egyesével lapozgatta a sárgult fényképeket. Esküvői fényképek voltak, idegenekről.

-Ezt nézd!-mutatott egyet oda felém. Idétlen fejdísz, szódásszifon szemüveg, vastag szemöldök- talán farsangra készültek? Apám jót nevetett. Úgy döntött, megtartja a képet, felrakta hát egy nagy kupac másik idétlen fotóhalomra.

Lapozgatás közben rátalált olyan párokra is, akiket felismert. Az ő képüket külön stócba tette. Ha talált egy olyan képet, amit nem talált elég groteszknek vagy nem ismerte fel a rajta lévő párt, akkor csak a tűzre ráhajította azt. Ennyire egyszerű volt a rendszere. Egy ideig még elnéztem, egy szót sem szólva: olyan volt, mint egy kisgyerek, aki épp megízleli a tiltott gyümölcs ízét, mint például az első szitokszavát. Valóban, őszes szakálla alatt gyermeki mosoly húzódott.

-Szegény ember, öt éve meghalt. - kommentálta az egyik képet. Először hezitált, hogy hova is tegye azt, majd elhatározta, hogy egy harmadik kategóriát vezet be.

Bármennyire is érdekesnek találtam a játékát kezdetben, ezt mégiscsak egyedül tudta játszani. Úgyhogy inkább megkérdeztem anyától, honnan is van ez a sok és idegen fénykép, bár a választ már előre sejtettem.

-Csak nem a Léditől hoztad a fényképeket?

Az anyám foglalkozását illetően ápolónő volt. Egy 95 éves Alzheimeres nőt gondozott, aki életében nagynevű fényképész volt. Azonban róla nem sok fénykép készült. Egyszer én is meglátogattam és láttam a falán lógni egy olajfestékkel készült portrét róla. Gyönyörű, sugárzó nő képét mutatta. Előismereteim nélkül talán csak egy fehér, szőrös, emberméretű mazsolát találtam volna a dunyha alatt, aki éppen beszélni tanul, szótagokat formálva az ajkaival. Az anyám azonban nem adta fel, állandóan duruzsolt neki, válaszolgatott és provokálta is: bárcsak még egyszer egy pillantást vethetne a ragyogó nőre a festményről.

Egy rozsdás cégér a háznál „FOTO” felirattal, és több doboz porosodó esküvői fénykép a padláson állt a tanúbizonyságul az életműjéért.  Jómagam nem ismertem őt életében, elég fiatal vagyok ahhoz, hogy a legtöbb emlékem egy számítógép memóriájában pihenjen, megannyi gigabájtot elfoglalva. Talán ezért sem tudtam a pontos nevét, csak úgy neveztem, hogy a Lédi.

-Igen, tőle van.-válaszolt anyám. – A menye ki akarta takarítani a padlást már végre. Már nem tudják többé tárolni ezeket, túl sok ideje kerülgetik már. Azért adták ide, mert mi el tudjuk tüzelni. Ők gázzal fűtenek.

Apám még mindig a fényképekkel bíbelődött. Addigra már három elkülöníthető kupac hevert előtte. Figyeltem, ahogyan átlapozza mind hármat, kupacról kupacra. A különc párok halmaza: szerencsétlen ruhaválasztás, furcsa pózok, idétlen díszítések. Az ismerős arcok halmaza: mennyit is változtak az idő folyamán, és az elhunytak halmaza. Apám nagyon büszkének tűnt a talált kincseivel.

-Meg kellene mutatnom a fényképeket azoknak, akik rajta vannak!- mondta azzal a gyermeki mosollyal.

Majd egy hirtelen, gyors mozdulattal mindhárom kupacot a tűzre dobta, hiszen holnap még három dobozt kell kiválogatnia.