Három dolog az egyik napról, mikor találkoztunk

Egy. A villamos megérkezik a megállóhoz, ahol le szoktam szállni. Nyílik az ajtó, leszállok, de nincs a megállóban. Elönt a méreg. Negyvenöt percembe telik az ingázás, ő meg arra sem képes, hogy időben lesétáljon a megállóhoz. Igaz, a tízemeletes, amiben lakik, idelátszik, el is indulhatnék, de nem ezt beszéltük meg. Elvégre is ő a lovagom. Így leülök a megállóban és megvárom. Tizenöt perc után megjelenik az út másik oldalán, integet, hatalmas mozdulatokkal gesztikulál, mosolyog, átrohan az úton. Hol voltál, kérdezem szemrehányóan. Már tizenöt perce megérkeztem. Vasalt. Az ingjét, meg a nadrágját. Fehér ing van rajta és khaki farmernadrág. Jól állnak neki a világos színek. Hirtelen el is képzelem, ahogy akkurátusan, precízen próbálja kiegyengetni a ráncokat. Valahogy már nem is tudok haragudni rá. Máskor ne az utolsó pillanatra hagyd, légy szíves.

Kettő. A tízemeletes hetedik emeletén lakik. Két szobatársa van, egy lány, aki szintén nigériai és egy kenyai fiú. A fiút sose láttam még, a szobaajtaja mindig zárva. A lány 17-18 év körüli, most kezdte az egyetemet. Csak a főbérlő kapzsisága miatt jutott két férfi lakótársa. Ha engem meglát, vagy csak meghall, azonnal oson is be a szobájába. Nagyon fiatal, széparcú, és dac fénye villog a szemében.   

A konyhába (ami étkezőként is működik) ülünk le ebédelni. Az étel, mint mindig, valahol a nigériai és a magyar konyha között van. De nem tud megülni egy helyben, észrevesz valamit és bosszankodik, szidja a szobatársát. 

Kihívja a lányt a szobájából. Elkezdi sorolni bűneit, mind ezt számomra érthetetlen akcentusban. A lány persze próbál visszavágni. Abban a pillanatban érzem, hogy a világon az összes nőnek szégyellnie kellene magát, az én arcom is a gyalázattól vegyes dühtől vörös. A vitát immár a szoba legbelső sarkából hallgatom. Pont, mint amikor anya meg apa veszekszik: kinek az oldalára állsz? 

Don’t be so hard on her. Túl szigorú vagy vele, mondom neki, mikor végzett és bejön ő is a szobába. De ha az ő testvérei vagy ő ilyesmit tettek volna, verést kaptak volna. Meg kell tanulni a rendet. Ne hagyja szét a cuccait. 

Három. A nadrágja zsebéből előhúz egy ezüstösen csillogó fémkarikát. Azt mondja, ezt már régen készül ideadni. Nem értem, hogy mi ez vagy miért ez, felhúzom a hüvelykujjamra. Lötyög. Nem arra való, mondja, és ezt én is tudom. Visszaveszi, forgatja a kezében a gyűrűt. Majd visszacseréli a plázában, úgyis felismeri az eladó. De én nem akarom visszacseréltetni, sem ma, sem akármikor, nekem már van egy gyűrűm, van két gyűrűm, van sok gyűrűm, és már nem bírok többet. De ezt nem mondom neki, inkább, hagyom, hogy nála legyen, hordozza csak addig, amíg le nem csöndesedik, úgyis csak pillanatnyi fellángolás az egész.