Lánykoromban - más, átlagosan egészséges lányokhoz hasonlóan -  fehérfátylas esküvőről, majd gyermekekről, pontosabban hosszúhajú, kedves kislányokról álmodoztam. Kisebb-nagyobb buktatók után 25 évesen találtam meg a családfőjelöltet, bár erről a kezdetekkor még nem volt tudomásom. Mégis, eljött az álombeli nap, három és fél évvel a kapcsolatunk kezdete után fátyol került a fejemre. (2002. április 13.) 

Nem sokáig vártunk a családalapítással, jövő év június 13. napján kisfiam született. Már az első ultrahang vizsgálatnál leszámoltam a hajfonogatós-babázós álmaimmal. Az első estén, a szülészeten csak néztem és nem mertem angyalkámnak szólítani, nehogy elillanjon ez a lélegzetelállítóan gyönyörű kis lény. Egészen összenőttünk és nagyon büszke voltam az én kis vasgyúrómra. Gondoltam, milyen jó lesz majd az ő kishúgának, ha egy ilyen stramm bátyó vigyáz rá... A következő ultrahang megint egy fütyist mutatott. Kövezzen meg bárki, de a büszke ujjongás - az első ilyen élménytől eltérően - most elmaradt. Persze, nagyon örültem, hogy egészséges, és tudtam már akkor is, hogy sokan a fél életüket adnák érte, köztük a legjobb barátnőm, aki öt évig próbálkozott hiába (most a 8. hónapban van). Amikor a kislurkó világra jött (rekordidő alatt és naná, hogy ő is 13-án), akkor jött a villámcsapás: ő kinyitotta a szemét és rámpislogott. Elvarázsolt és ez azóta is tart!

Mostanában mindkét kisfiamnál tombol a dackorszak. A hisztijeiktől a falnak mennék, vagy inkább valahová jóval messzebb. Amikor már túl vagyunk a szép szavakon, észérveken, fenyegetéseken, elfogy a cérnám... Ilyenkor lepasszonám őket valakinek, hogy mindannyian megnyugodjunk. De mi lehet a jó megoldás?