Keresztes Szent János

                                         A Kármel Hegyére vezető út

         Vaksötét éjszakában,

szerelem vágyától lángokban égve,

én boldog messze jártam!

Nem vette senki észre,

csöndes volt házam, elpihent a népe;

         biztosan a homályban,

a titkos lépcsőn át utamra térve,

én, boldog, messze jártam!

Arcot, ruhát cserélve,

csöndes volt házam, elpihent a népe;

         sötét és boldog éjjel,

titokban jártam, senki meg se látott,

nem láttam senkit én sem,

más fény nem is világolt,

egyetlen a szívemben égő láng volt.

         Mutatta fényesebben

a délidőben csúcson járó napnál,

utamat hol keressem,

hol vár, kit ismerek már,

hol rejtekünk, ahol most senki sem jár.

         Ó, éj, utamra vittél,

ó, virradatnál is gyöngédebb éjjel,

ó, éj egyesitettél

Vőlegényt kedvesével,

lányt egyformává téve Vőlegénnyel!

         Neki őriztem eddig,

virágzó keblem neki odaadtam,

álomba szenderült itt,

én egyre símogattam,

cédruslomb hűsítette lankadatlan.

         Csipkés oromra surrant

a szél, és sebzett gyönge kézzel engem,

játszott hajával ujjam,

csak őreá figyeltem,

aléltan már a sebre nem ügyeltem.

         Feledtem azt, ki voltam,

fejem Szerelmesem vállára csuklott,

megszűnt, mi volt, mi voltam,

liliomágyra hullott,

elmúlt a gond, és minden vele múlott.