Népszerűtlen ösvény

            Ülök az Istennel szemben,

            Kérdezem, hogy mi nincs rendben,

            Életem, mint puha bársony fodra,

            Lélegzetet vennem enged,

            Születni a csendnek,

            Más haszon itt és most nincs,

            Örömtől remegve szenved,

            Örök lelkemnek, nem volt több kincs.

            Mély kút, mely vizét várja,

            Magas ég, tova, messze szállva,

            Széles, szem vak, képzelet határa!

            És negyedik, mit szó nem hív csatára!

            Békesség elhagyott mérföldkő,

            A lassú, józan vándor számára,

            S hogy kanyar mit hoz még, mint

            Télen, tavaszi szerelmes szellő suttogása.

            Mint anyja méhében a gyermek,

            Megremegtet, rúg e gondolat,

            Nincs ez úton, itt s most semmi új,

            Csupán a vándornak, ki pihenni készül.

            Felfrissülés közben is csak arra gondol,

            Jártak már ott, e felől semmi kétség,

            Itt nagyon kevés a lélek, ritka, népszerűtlen

            S irtó nagy a homály, sötétség, képszerütlen!

            Pihenten tüzes tekintetét s testét,

            Újra felemeli, odaszánja, felajánlja,

            Hogy az útról a bogáncsot, gazt, benövést,

            Noha sötétben gyomlálja, tapossa, kivágja!

            Ez úton járók hajdan, messziről magasan,

            Most csillagként, fentről irányt mutatnak,

            Csillagpislogásuk bíztató, békés, boldog,

            Mint büszke apa, örökséget osztanak.

            Mit most csak ők tudnak nyíltan,

            Isten arcát szemlélik közvetlen,

            És sejtik Ítélet Nap előtt bátran,

            Itt járók tisztulása örök, mint hajdan!

            Ábrahám hallva, méznél édesebb szavát,

            Vándorlás bizonytalanságát magához ölelve,

            Átment e sötéten, és rettegésen, Fiai atyává,

            Ez tette, itt tette, ámulást is magához ölelve!

            Mózest és lelkét szél gyötörve, kiszárítva,

            Mit tudott Istenről, mint kavicsot elszórta,

            Igazi, jellemét, kegyelmét, voltát,

            Szíve gyötrődő népével így, szenvedve adta át!

            Dávid testvér vigasza, ha volt itt valaha,

            Halál gyomra sötét mélyén, lelkét vonszolva,

            Eme völgy sötét mélyén egy, terhes lelke,

            Kettőssé lett, Istennel megosztást nyerve.

            Szerelmem vágyától lángolva, égve, tépve,

            Ez úton a járás vezet sötétből, még sötétre,

            Árnyak táncolnak vigadva, ünnepelve,

            Ha tudnák a tervet, mélyen mind megremegne!

            Sötétség ura, ember kezéből a gyeplőt, kivetted,

            Kiragadni, átvenni, uralni könnyű, azt neked,

            De itt jön Ura, kezét kezére, szemét szemébe, tette,

            És érintése tüze, mint kámfor, ez útról eltette!

            Mert ez út tisztít, e sötét épít, s még vígasztal,

            S hogyha már járni tudsz, lassan bóklászva,

            Elenged, fürkészve figyel, dicsérve marasztal,

            Sötétben van, tenyere vigyázón feléd fordulva.

            Gondja miért van rám, szentjei soraiba miért emel?

            Bennem fürkészve valamit, az kikel, növekszik, esdekel,

            S mikor „ágaim”, dicsérve a magasba emeli, jön is hamar,

            Mind mi táplál, hűsít, fényt ad, épít, buzdít, s itt marasztal.

                                                                                             Tóth Attila        (2011 Jan.)