Tóth Attila. „A növekedés misztériuma” című könyve bevezetője. Mely könyv két részből áll, a másik része: „Növekedés az Igazságban”, mely feldolgozza a József életét a kulisszák mögül.

A most készülő könyv címe: „Hit versus vallás”

 „a létezés „tényét”, mint a Szeretet valóságát, olybá világította meg …”

Alaktalan,….  Csupán egy gondolat, egy fogalom volt, amit kapott kezdetnek, amely nem is tudatos. Nem is tudatos, de tisztában volt saját létezésével. Hogy létezett. Mert létezett! Ahogy a gondolat is.  Nem tudta miért, nem tudta hol. Nem tudta a saját kinézetét. Nem érezte lénye korlátait. Csak sejtette a végtelent. Nem tudta miért, de ott volt! Nem emlékezett. Nem volt mire. Mintha régóta itt lenne. Vagy mégse? Nem tudta! Mint ahogy azt sem hogy kicsoda. A ráció csupán csak a létezésére korlátozódott. Vagy nem is nevezhető rációnak? Talán egyfajta kezdeti ösztön? Mivel nem emlékezett ottléte első pillanatára, olybá tűnt, mintha nem is lett volna kezdet. De ott volt, nem kellett ezt bizonyítani. Tudta. Valaki formálta, ölelte, nem tudta miért, nem tudta hogyan. Nem tudta, mert nem tudott tudni!

A Valaki, (nem tudta ki az), ott volt pedig szüntelen, a jelenléte olybá megszokottá lett, hogy a dolgok rendes menetének, folyamatának sejtette. És az is volt! Nem tudta, hogy a Valaki nélkül, nem is létezne. Érintése gyengéd volt, békesség körülvette, és még körül vette valami. Az a valami oly erős volt hogy vibrált, lángolt, emésztett, és olyan volt mintha egy része ennek az alaktalan „létezésnek” abból táplálkozna. Mi azt mondanánk, lénye egy része, mint a növény gyökere, „felszívja” azt a „táplálékot”. „Élelem” ami éltet, sőt betölt, és utóvégre beteljesít. „Élelem” aminek a hatására, a kezdetlegesség ellenére, felismerte a tényt: „. Még vannak mások is!”. Az „élelem” neve: Szeretet.

Aztán egyszer csak érezte, körülötte mozgás van. Távolinak tűnő, rezgések, hullámok, érkeztek el hozzá. Létezése kezdete nyugodtnak, békésnek tűnt, és olybá függetlennek, hogy az már az önzéssel volt határos. Eddig semmi azt a csendet és békét, nem zavarta meg. Most viszont? Most valami „mocorgás” van körülöttem – gondolta – a „valaki más is létezhet” – gondolata gyökere még nem (fogant meg), fogalmazódott meg benne, és igen, a számára olybá természetessé „növekvő” létezés, végül fel kellett ismerje hogy „valaki még létezhet rajtam kívül”!

Amikor zaj formájában, nesz és hangok értek el hozzá, nem tudván mi is az, kezdetben nyugtalanította. Az eddig tapasztalt mélységes csendet most fel váltotta valami nyugtalanító. Amikor pedig hirtelen jelentkezett a zaj, reflexszerűen megrándult. Zaj, hangok, milyen jó is volt nélkülük! Eddig az „alaktalan” kis történethősünk, nagyon is jól meg volt a maga kis világában, ahol a Szeretet volt a „tápanyag”, a békesség volt a „napi teendő”, a biztonság volt a „kikapcsolódás”, és a lénye,„személy a végtelenben” a tanlecke.

Eleinte távolinak tűnt. Rezgésnek. Most viszont nagyon is reális. Ami viszont mindvégig biztos volt kis „vándorunk” számára az a biztos tény, hogy most már nem is azzal az „érzékszervvel” tudatosította azt az „önmagán túli” észlelést, mint korábban. Akkor ugyanis szinte egész valójával „érzékelt”, most viszont olybá tűnt egy adott, „csatorna”, csupán egy „ajtó” mintha nyílt volna, az érzékelés pedig, az előbbihez képest zajos, nyugtalanító, kétségbeejtően kétes, és nem valami sok bizalmat sugallt.

Mintha az előző tökéletes ellentéte lett volna, az a kis öröm viszont tényként ott virított: „Az első ”érzékszerv” nem tűnt el, ott maradt, mint ahogy a Valaki is.

Amit az első „érzékszerv” nyújthatott, az olyan volt, mint egy pár élénk szín, a hatalmas szürkeségben, mint sivatagban az oázis.

A létezés „tényét”, mint a Szeretet valóságát, olybá világította meg!

Most pedig hangok, amik eddig nem léteztek, megjelentek. Oly nyugtalanító, az eddigi biztonság, harmónia, és szeretet csatlakozásaként. A Valaki gondoskodása, közelsége, szeretete, nem tűnt el. Nem távozott el. Sőt! Valaki (más) még „csatlakozott” valaki, akinek a közelsége egyre inkább körvonalazódni látszott. Ez a „jelenlét” viszont nem volt olyan, mint a másik. Az előző. Míg a másik a végtelenségbe nyúlt, addig az új jelenlét, inkább volt olyan, mint sajátmaga. Mint aki rászorul saját maga is, arra a Valakire, aki előbb volt mindennél. Mintha az a valaki, mint saját maga is, csupán egymaga lenne, árván, és a végtelenségben egyedül, (hogyha a Valaki nincs ott). Nem úgy, mint az első jelenlét, aki ugyan egy volt, de ebben az „EGY”- ben benne volt a minden, benne volt a végtelen. Mindez, mint tény nem ész, nem bölcsesség általi felismerése a mi kis jövevényünknek, inkább ösztön, vagy Valami a parányi lénye legmélyén, ami nem gondolkodott, inkább tudott, és ezt olyan intenzitással tette, hogy kisugárzott, mintegy „végtelenségből”, az apró, egyes szám első személynek!

Idő elteltével, a mi kis jövevényünk fel ismerte, hogy őt, magát szólítják meg, olyan „lények”, akik egyre közelebb érzi, hogy álnak hozzá. Felé kiárasztott szeretetük oly nyilvánvalóvá lett, hogy semmi kétsége afelől nem volt. Amikor megmozdult, (mert már azt is tudott), mindig megszólították, és mindig szeretettel tették. Később aztán, a „kínt lévő lény” minden mozzanatát követni tudta, ismerte majd minden lelki állapotát. Örömét, szeretetét, bánatát, egyaránt. Ezekben, a napokban azt is felismerte, hogy van még egy nagyon „jól eső” érzés, a többi csatlakozásaként. Éspedig az hogy boldog. Minden eddigi csak úgy jött, és ott termett, ez viszont olyan volt, mint egy summája, az egész eddiginek. Olybá tűnt neki aprócska lénye legmélyén, hogy ezzel az érzéssel mintha célba ért volna. Mintha minden eddig kapott „dolog”, vezette volna ide. És igen a boldogság hatására újra és újra, belerázkódott egész lénye. A „végtelen”, a körülötte lévők, minden érzéke, minden, ami örömöt hozott, hát ezek voltak az okozói ennek a magasztos érzésnek, ami: A Boldogság! Kicsiny lénye tudta ennél magasztosabb, ennél több nincs. Újra „belevetette” magát a környezete nyújtotta békébe, biztonságba, harmóniába.

Egyszer csak magas „koncentrátumú” nyugtalankodást, nyüzsgő zavart érzett maga körül. Ennek a hatására, maga is kitért megszokott, harmonikus medréből. A legközelebb érzett „barátja”, nagy fájdalmak közepette volt, öt magát pedig mintha egy láthatatlan erő tolta volna a „végtelenség” egyik irányába, ami után minden eddigi mintha csökkenni kezdett volna. A békességet felváltotta valami nyugtalan, a csöndet valami zajos, és nem utolsó sorban a végtelent valami, ami körülhatárolható.

És egyszer csak megérkezett. Hozzá értek valamihez, ami úgy tűnt eddig is hozzá tartozott, csak most hasító fájdalommal járt, minden körülötte az eddigi tökéletes ellentéte. Békesség, biztonság, boldogság! Mintha elvették volna tőle. Hasító fájdalom! Mint akit becsaptak. Őrjítő zaj, hol van a békesség? Úgy érezte megérkezett a teljes ellentétébe az eddiginek. Vakító fény, ami émelygéssel, járt. Mindez egyszerre, és örült intenzitással. És akkor valami olyat tett, ami úgy érezte, feltör belőle a semmiből. Szenvedése mindazért, ami vele esett, eddig nem tapasztalt borzalmas érzést váltott ki belőle, ez a fájdalom, és hangosan sírt, sírt és sírt!

Most és itt, megszületett!

Valahogy így kezdődik mindenki számára az ittlét. Ezek a kezdetek. De mindenképp van valami, amit magunkkal viszünk, abból a békés, biztonságos, és örömteli „régióból”, ahol testi, lelki, teremtésünk végbemegy. Az a „valami” fontos, és alapvető dolog. Hogy mi az? Magad kell, hogy felismerd! Hogyha pedig felismerted, növekedned kell benne. És persze addig kell növekedned még (természetesen) a felnőttkort el nem éred!  Felnőttkort nem testedben, hanem a lelkedben!