Esszé az énünkről

Az ember a bukott természeténél fogva a környezetével alternatívákban viszonyul, aminek a vége mindig az énjének a védelme, vagy magasztalása. Ha Isten szemével látnánk magunkat, akkor mikor „önzetlen dolgokat teszünk felebarátunk érdekében” az esetek 80%-ban megdöbbennénk menyire a saját énünk a mozgatórugója, amit a saját érdekében tesz. Ezt az esszét azért írom, mert látom napjaink kereszténységét milyen sokat tesz. Látszolag. Valamint saját magam is rajta kapom azon, hogy az énem a saját érdekét keresve tervez bármiről is lenne szó.

            Az Úr tanítása az énünkről hogy meg kell halnia, azt mondja többek között róla hogy harcolnunk kell ellene. A kérdés már csak az, leigáznunk kell, vagy el kell pusztítani, illetve mit tesz az Úr bennünk ellene?

            Pál apostol ír egy levelében a „törvényszerüségről” ami nem hagja békén soha a belső szellemi énjét. Meggyöződésem hogy itt nem arról az „én”-ről beszél amit én esszém témájává választottam. A Roma 7:25-ben Pál elmondja a keserü tényt : „...az én elmémmel az Isten törvényének, de testemmel a bün törvényének engedelmeskedek.” Itt világos a párhuzam, elme harcol test ellen, vagy az akaraterő harcol az érzéki ellen. Figyeljük meg Pál nem áll meg itt, tovább kell menjen, és arra buzdít továbbá hogy át kell menni a következő emeletre (Róm 8:1) „... akik Jézus Kristusban vannak, nem test szerint járnak hanem lélek szerint..” És ezeknek nincs kárhoztatásuk. Itt el érkeztem az esszém álláspontjára. Állítom hogy a Lélek cselekedete makulátlan, a Lélek viszont nem jár egyedül, hanem velünk jár, és állítom továbbá hogy a keresztény ember minnél inkább megöldökli azt az „én”-t( úgy hogy nem kötődik hozzá), annál kevésbé árnyékolja be a „Lélek járását”.

            Isten arra tanít hogy harcunk van önmagunkkal, a világgal, és az ördöggel, illetve Jézus az aki legyőzte az Ördögöt, és meggyőzte a világot. Az „énünk” az egyetlen dolog mint olyan, ahova nekünk is van beleszólásunk, hogy mikor milyen mértékben (talán százalékban mérve) fogadjuk el Isten akaratát, indíttatását vagy véléményét. Vagy saját betanult, vagy tapasztalati véléményünket.

            A továbbiakban elemezzük az ördög, a világ és a saját énünk közötti hasonlóságot, illetve a közöttük lévő külömbséget.

            Az ördög az a bukott angyal aki sok dolognak az okozója, a Biblia tanulságá szerint kétezer évvel ezelött le lett győzve, napjainkban viszont sok az ugymond keze müve, hogy lehet ez? Az  ÓSZ-ben sokszor harcolt Isten és emberei ellen, és ezekből a harcokból valamenyiszer Isten került ki győztesnek (pl. Jákob története, vagy József-É, vagy az igaz Jób története, vagy maga az Izraelita nép elpusztítása, amit annyira kívánt elérni a kísértő). A Megváltó mindennek véget vetett a golgotai keresztben, az Ő szemszögéből nem számított többé hogy üldözik, vagy elpusztítják a keresztényeket, mert azok immár az Ő országának a polgárai és a látható világból való eltávozás valójában öröm mindkettejüknek. Így a sátán áttért a b. tervhez, éspedig a lehető legnagyobb kárt okozni ebben az úgymond „földi”, vagy inkább lelki Isten Országában éspedig azt tette, amit mindig is. Szétszórt. Nem úgy, mint Isten, mert Ő mikor szétszórta Izraelt, azt egy jól meghatározott céllal tette, melynek az eredménye hatalmas lesz (de ez egy más téma). Az ördög tönkre tette azt, amit mi az egyháztörténelemből úgy ismerünk, hogy „Őskeresztények életmódja” nos nem úgy szórta szét, hogy elpusztította őket, mert ezzel csak a mártírok sorát szaporította volna, hanem befurakodott és az emberi „én” segítségével lassan és türelmesen hatalmas kárt okozott. Hogyan? Nem a testet pusztítva immár, hanem a lelket, nem a kisbetűs életet, hanem a nagybetűs Életet. Így furfangosan, évszázados tapasztalatokkal rendelkezve etikával, hittételekkel és meggyőződésekkel, vallással és liturgiával, templomokkal és szokásokkal, szépen lassan meggyőzően azt hazudta a hazugság Atya, hogy minderre szükség van, ha azt mondod magadról, hogy keresztény vagy. A szellemi valósága ennek viszont az, hogy ezekben, is mint sok dologban lett győzelmes a Megváltó, egy mindent elsöprő fegyverrel. A Kereszttel. Ez a téma további magyarázatra szorul, az esszém viszont másról szól.

            Mit használt a gonosz azon tervében, hogy az Életet a lélekből kioltsa, és ugyanazt „örököljük” mint annak idején a kezdő keresztények? Az emberi Én-t. Megmagyarázom. Úgy kezdte, hogy az igazi hittől eltévelyíteni akart (az apostolok idejétől kezdve) ami ellen mi emberek hittételekkel és doktrínákkal védekeztünk, ami első látszatra nem is rossz dolog, mégis hatalmas kárt okozott, éspedig mit? Fent idéztem Pál apostolt, aki elméje törvényével Istennek engedelmeskedik, kevéssel arrébb azt írja a Római hívőknek: „… akik Krisztus Jézusban vannak nem test szerint, járnak, hanem lélek szerint.” Ugye világos hogy Pál az ő elméjével (vagyis racionalitásával, akaratával) Istent szolgálja és ez jó, de nem szükséges. Pál már Krisztusban jár, Lélek szerint és ez a cél. Nos pünkösd után Krisztusban jártak a testvéreink, az újakat személyesen lelki atya tanította, nem pedig pár bekezdés, amit egy ijedt ember írt, aki félt, hogy elveszti a lelki üdvét. Ez az ő elméjével Istent akarta szolgálni, és ez jó, a probléma ott van, hogy ez egy olyan állomás, amit már elhagytunk. Nem szállt fel, (vagy látva mi következik letért az útról) és most ijedten állt minden kézzel fogható támasz nélkül, egy olyan Isten előtt, aki arra kérte bízzon benne, és gyermeki módon ugorjon a semmin keresztül az Ő Atyai ölébe, nos ez már az, amit Pál Krisztusban járásnak nevez, és így jár.

            Így használta az ördög az énünket a maga félelmeivel, labilitásával és bizonytalankodásaival fel arra, hogy az útról letérjünk, és visszautasítva a „veszélyest” visszatérjünk a „biztonságosra” (veszélyes miszerintünk, ott viszont valóságos biztonság van). Ezt a jól meghatározott, és körülírt dolgot jól teszitek, ha követitek. Ezzel a probléma az, hogy ha Isten sugallt is valamit, a keresztény ezen a „szűrön” keresztül hallgatta, a legtöbbször viszont nem is volt egy hullámhosszon Istennel, mert nem lehetett. Tehát az igazság, az hogy valahogy soha nem sikerült igazából Istennel járni. Ne botránkozz meg, és ne kérd ki magadnak ezt, mert az első keresztények „hogyan-jából” láthatjuk milyen évszázadokra kiterjedő gyümölcs, növekedik akkor, ha „Krisztus Jézusban vagyok”, és nem az elmémmel szolgálom Istent. Á igen, van hatalmas különbség! Akik az elméjükkel szolgálják Istent, mindent meg tudnak magyarázni, tudnak érvelni, eszmét tudnak futtatni, és ez mindig bármiről legyen is szó nagyon meggyőző, apologetikailag helytálló. Ez az „ÉN”. Akik Krisztusban vannak, kijelentenek, mint Jézus is oly sokszor mikor a földön járt. Jézus tanításai nem meggyőző hatásúak, hanem kijelentő hatásúak. Különben semmiben sem különböznének a görög filozófia tanításaitól. Az embereket pedig nem észérvek, hanem valami biztos tudat győzte meg, ami a lelkük mélyén volt. Ezt tapasztaltuk mindjáan, amikor legelőször olvastuk a Bibliát, a lelkünk azt sugallta, hogy ezt bizony nem ember írta. Jézus az Atya ölében ült, Ő-benne járt és ez minden, még ha nem is értem sokszor mit miért tesz. Ez a Krisztus.

            Mindezek summája az, aki elméjével szolgálja Istent, jól teszi, ugyanakkor vigyázzon, mert ha nem lép tovább, nagy kár érheti. A legjobban azokat sajnálom, akik foggal-körömmel ragaszkodnak egy biztos kapaszkodóhoz. Isten mikor elküld szolgálni, azt akarja, hogy felnőttként szolgáljunk, mérthát ki bízná oda a vagyonát egy gyerekre. A kétely és bizonytalanság el kell, tűnjenek, erre a legjobb példa a Péter prédikációja Pünkösdkor. Ugye hogy ott már nem az a nyúlszívű Péter beszél, hanem egy olyan „kőszikla”, akit már nem tudnak megijeszteni.

            Ha nem tanultál meg járóka nélkül járni, Istent nem tudod csupán két lábon állva, és támasz nélkül szolgálni.

            Másrészről azt sem ajánlom, ha nem tudsz „járni”, hogy a korlátot elengedd végleg. Ugyanakkor légy őszinte és ne tégy úgy mintha „korlát nélkül járnál” holott ragaszkodsz hozzá. Ami még rosszabb ne kritizáld, vagy ítéld el azokat a keveseket, akik az egyháztörténelem során korlát nélkül jártak.

            Végezetül ne várd el azt senkitől, hogy megtanítson járni, ugyanis ennek nincs definíciója, ha lenne, semmiben nem különbözne bármely filozófiától, vagy a sokat halott: „hogyan higgyünk”- agyrémtől, és nem lenne úgymond egy emelettel feljebb, vagy egy állomással odébb a szellemi úton. Személyenként különböző Istennek e tanítása, senkire nem erőltetendő senki esete, csak bizonyságul szolgálhat annak, aki kész rá! Aki kész elfogadni Senkitől nem követelhetem, hogy Pál, Péter, vagy András legyen. Hogy Krisztusban járjon, segíthetem. Az, amit Krisztus elvégez viszont, azt Ő teszi, és hidd el nekem, ha az énünk az Ő kezében van, Ő tudja, mit kell tenni. A probléma inkább pont az énünk, életünk, értékeink, kincseink, tetsző dolgok, stb. átadása. A lemondás olyan méreteket kell, öltsön, ami átfogja mindazt, amit te Isten által felismersz, mint „növényt” ami a szívedből kinő. A megüresedésed gyakorlásában Isten megtisztít mindattól, ami nem „odavaló”. Végül a te semmiségedbe, be fog költözni Isten Mindensége, mondhatni minél inkább megüresedsz, annál inkább betölt Isten önmagával. Ha valaki azt tanítja: egyes szám első személy, aki keresztény vagy,  légy szíves és öldököld meg magadat, öldököld meg az éned. Nos ez nem lehetséges. Miért? Mert az „Én” természete az emberben olyan, hogy hallani sem akar a pusztulásról, vagy ha valaki már öldökölni kezdi, mindig alternatívákat keres, kibúvókat talál, hol és miben húzhatja meg magát, ahol túlélheti. Így hát, hogyha sebesülten is de túlélheti, Istent viszont nem csaphatja be.

            Isten egy szolgája azt mondta: „Isten oda adja a keresztet, a kereszt pedig oda adja Istent.” Itt is ez érvényes, Isten meg teszi azt, amit ember nem tud éspedig minden emberi erőfeszítés nélkül lehetséges, hogy Isten elé állhassunk, és Krisztusban járhassunk. Élő ember Istent nem láthatja meg, mondja az Írás, avagy emberi élettel élő ember még nem láthatja meg Istent. „Aki engemet lát, látja Azt, aki elküldött engemet…” (Jn 12: 45) mintha azt mondaná: „aki látja, hogyan látom én az Atyát, az szemlélje csak nyugodtan Őt tovább! Mert az nyilvánvaló, hogy nem Messiási külsejéről beszélt, hiszen a haja, a szakálla, a ruhája semmiben nem különbözött a többi emberekétől. Így változna meg a keresztények szolgálata, a Jézuséhoz idomulva, aki látta az Atyát, hallotta, és vele élt itt a földön is a mindennapokban, ugye ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni mikor Jézus követéséről beszélünk!

            U.I. Remélem az itt leírottak bátorításodra szolgáltak. Isten áldjon meg!

2005. december, Nagyvárad                                                                                    Tóth Attila