Mindennapjaim 

A mentőautó szirénája belehasít az éjszaka csendjébe. Ülök melletted, fogom a kezed. Kezed mozdulatlanul pihen kezemben Lehunyt pilláid alól könny szivárog. Végigsimítok homlokodon: a kíntól nyirkos. Föléd hajolok, megcsókolom homlokod, simogatom arcod. Halkan suttogom: nem lesz semmi baj. Mint egykor, gyermekként te nyugtattál, most én csillapítalak. Bekanyarodik a mentő az intenzív osztály elé: Futóutca! – szól az egyik mentős, s pillanatok alatt kivesznek az autóból, s futnak, alig bírom követni őket. Szemed tágra nyílik, engem keresel rémülten: melléd lépek, itt vagyok, szólok, mire megnyugszol. Kezek ragadnak el tőlem, s rovom a szürke kockákat, s magamban számolni kezdek: ha százig számolok, és meglátlak, nem lesz semmi baj… Már négyezernél tartok, s még sehol egy orvos, vagy nővér, akitől kérdezhetnék, aki megnyugtatna – négyezeregy, négyezerkettő, négyezerhárom- ötezertizenhárom.  Végre nyílik a kezelő ajtaja, egy orvos jön sebbel -lobbal, még megszólítani sincs időm, eltűnik egy másik ajtó mögött. Feltűnik egy mosolygós férfi, - nem lesz semmi baj – szól, majd eltűnik az ajtó mögött. Ismét a várakozás hosszú percei jönnek. Már nem számolok, emlékezem. A mosolyodra, a simogatásodra, a vigasztaló szavaidra. Igyekszem emlékezetembe vésni amennyit, csak lehet, nehogy elvesszék egy is. Imádságot mormolok, legyen meg a te akaratod, mondom, s rémület hasít belém: még nem veszíthetlek el. S mormolom tovább az imát: miképp a mennyben, azonképpen itt a földön is. Nyílik az ajtó, kitolnak rajta. Megfogom a kezed, rebbenő szemeden látom, hogy te is megnyugszol az érintésemtől. Ismered születésem óta. A mosolygós fiatalemberrel felmegyünk az osztályra, halk szavú nővér fogad, fiatal, filigrán asszonyka lép be a korterem ajtaján, el sem hiszem, hogy orvos. Már az ágyon fekszel, sürgés-forgás támad körülötted, pillanatok alatt bekötik az infúziót, injekciót kapsz, s pillád fáradtan lecsukódik. Fogom a kezed. Bénaságod miatt súlyosan pihen tenyeremben. Pillád meg-megrebben, rémálom kínoz. Föléd hajolok, megpuszilgatlak, végigsimítom homlokod: itt vagyok, nem megyek el, - súgom, s te lassan megnyugszol, a rossz álom továbbáll. Az infúzió halkan surranva csepeg, álmosító a csend. Rád borulok, engem is elborít az álom. Álmodok gyógyulást, nevetést… Álmodok még pár évet. Nekünk.