Mindennapjaim 

A mentőautó szirénája belehasít az éjszaka csendjébe. Ülök melletted, fogom a kezed. Kezed mozdulatlanul pihen kezemben Lehunyt pilláid alól könny szivárog. Végigsimítok homlokodon: a kíntól nyirkos. Föléd hajolok, megcsókolom homlokod, simogatom arcod. Halkan suttogom: nem lesz semmi baj. Mint egykor, gyermekként te nyugtattál, most én csillapítalak. Bekanyarodik a mentő az intenzív osztály elé: Futóutca! – szól az egyik mentős, s pillanatok alatt kivesznek az autóból, s futnak, alig bírom követni őket. Szemed tágra nyílik, engem keresel rémülten: melléd lépek, itt vagyok, szólok, mire megnyugszol.