Őrizlek

Őrizlek. Őrzöm álmod. Életed, mely már csak vékony szálon köt „ide”. Messze jársz, olyan helyen, ahova én már nem tudlak követni. Megébredsz, rebbenő tekintetedből tudom, hogy ismeretlen minden.

-         Most hol vagyok? – kérded, s nekem megállíthatatlanul folynak könnyeim.

-         -Itthon vagy- mosolygok torzan. Hazahoztalak.

-         _ Miért? – kérded, s én sikoltanék, üvöltve mondanám: - Mert haza akartál jönni! Mert néha feltisztuló tudatod az otthont akarta, minket, az ágyad a szobád, az emlékeid. S én hazahoztalak. Hiába az orvosok tanácsa: jobb „neki” itt.

Nem jobb! Velem, itthon, az emlékei, az otthonában, a megszokott tárgyai között jobb!

Félek, - szóltál, s én beköltöztem hozzád. Melléd. Veled vagyok, s mikor tizedszer kérded: itthon vagyok? – tizenegyedszer is végtelen szeretettel mondom: igen! Hazahoztalak!

Vékony cérnaszál, mi ide köt. Beszélgetünk, s egyszer csak egy régi, harminc évvel ezelőtti slágert kezdesz dúdolni, s huncutul kacagsz. Aztán feltisztult elmével beszélgetsz velem, arról, mi lesz „azután” Azután, ha te nem leszel már. Folynak a könnyeim.

_ Miért sírsz? – kérded, s én sietve válaszolok: áh, csak allergia. Letörlöm, gyorsan, helyébe új könnyek tolulnak. Hozok neked valami finomat-, mondom, s kisietek a szobából. Kint korholom magam: ne sírj, szedd össze magad! Mosolyogj! – S visszamegyek, egy szelet csokoládé van a kezemben. Már ez sem kell.

Megint alszol, mosolyogsz álmodban.

Őrizlek. Folynak a könnyeim.