Véget ért a gyermekkor

Maya elballagása a nyolcadik osztályból elég keserűre sikerült számomra.Jana ekkor végzett a gimnáziumban, s mindkét gyermekemnek egyszerre, egy időben volt a ballagása. Két különböző helyen.

Pattanásig feszült idegekkel érkeztünk meg Halásztelekre. Janámat elkisértem a Református gimnázium udvarára, átadtam keresztanyámnak, fényképezőgépet nyomtam a kezébe, és rohantam a másik iskolába, Mayanimhoz, hogy lássam, amint az osztályával elballag.

Félidőre érkeztem oda. Már az utólsó teremben voltak a gyerekek.. Mosolygott minden gyermek, csak az én kislányom arcán ült mélységes szomorúság, és bánat.

Előkaptam a fényképezőgépemet, és őrülten kattogtatni kezdtem, s suttogva bocsánatot kértem kicsi lányomtól.

Mikor elhelyezkedtek a székeiken, az ünnepélyes búcsuztatóra, odamentem Mayámhoz, megöleltem, és azt mondtam: Büszke vagyok rád, Kincsem.

Összetört az arca: olyan heves sírásba kezdett, hogy a szívem belefájdult ekkora fájdalom láttán.

-Tudod, édesanya, - szólt, - nem gondoltam, hogy ide érsz! Azt hittem, egyedül maradtam.

Megöleltem, és azt mondtam:

-Soha nem hagylak magadra! Ugyanolyan fontos vagy számomra, mint a bátyád!

Legföljebb, mint most, kettéosztom magam. Legalább is, megpróbálom.

Jana ballagásának utolsó részén Mayával együtt részt tudtunk venni.

Keresztanyám sok-sok szép fényképet készített. Ültünk egymás mellett, fogta a kezem, s mint annyiszor, ha érezte, hogy háborog a lelkem, az arcához emelte, és végigsimított rajta… Azt súgta a fülembe: Az én segítségem az Úrtól van.

Nyeltem a könnyeimet, és úgy éreztem, hogy valami nagyon fontosat elveszítettem. Valami nagyon-nagyon fontosat a gyermekeim boldog pillanataiból!

Mindkét helyen lemaradtam valami fontosról, s mindkét gyermekem kevesebbet kapott tőlem, mint amit szerettek volna… Nagy fájdalom ez az én lelkemben, és néha, ha visszaálmodom, sírva ébredek. S gondolatban mindig bocsánatot kérek tőlük.