Hosszútávú előrejelzések szerint a mérsékelt övben kizárólag a magashegységekben lehet majd sízni. Sokak szerint előtérbe kerülhetnek az utazási célpontoknál Skandinávia, Grönland vagy éppen Szibéria részei. Az már más kérdés, hogy jelenleg Skandináviát leszámítva a másik két helyen nincs kiépített sípályarendszer.

Ha viszont a rövidtávú előrejelzéseket, így a 21. századra érvényeseket nézzük, nos sok jóval azok sem kecsegtetnek. A téli turizmusnak létfontosságú az, hogy jó hóviszonyok legyenek, így egy hószegényebb télre rendkívül érzékenyen reagál, s ez hatalmas nagy gazdasági veszteségeket okozhat. Elképzelhető, hogy 30-50 év múlva már csak 1600-2000 m közötti síterepek (vagyis ha átlagot számítunk, akkor 1800 m-től) lesznek hóbiztosak. Ezek alapján 230 svájci síterepnek már csak a 44%-a fog hóbiztosnak számítani.

Elég rosszul áll a szénája az olasz síterepnek is, itt ugyanis síterepek fele 1300 m-től kezdődik, a jövőben ebben a magasságban egyre ritkább vendég lesz a hó, s a havas táj, már-már a múlt ködébe veszik. Németországban különösen a fekete-erdei és allgäui síparadicsomok vannak veszélyeztetve, mivel ezeknek sokszor a legmagasabb pontja épphogy eléri az 1200-1400 méteres magasságot. Így itt hó helyett inkább eső fog esni, s a magas hőmérsékletek miatt a hóágyúzás is lehetetlenné válik.

Így, ha Ausztriát nézzük 2040-ben Hochkar lesz az egyetlen hóbiztos síparadicsoma az alsóosztrák régiónak. Nemhiába, hogy Stuhlecken is próbálnak nagyobb magasságok felé terjeszkedni (Steinbachalm projekt 1340-1700 m között).

A svájci Abegg szerint egy sícentrum akkor működtethető gazdaságosan, ha az minimum egy szezonban 100 síelésre alkalmas havas napot tud garantálni. Szintén megállapította, hogy az alpesi sízéshez minimum 30 cm hóra, míg a sífutáshoz 15 cm hóvastagságra van szükség. Ha ennél kevesebb van, akkor kulturáltan nem lehet sízni.

Ha a 100 napos szezont vesszük figyelembe, akkor jelenleg ezt a svájci síterepek 85%-a tudja garantálni. Azonban egy 2 fokos hőmérsékletnövekedés során ez az arány már 63%-ra csökkenne le. Ugyanakkor a korábbi évek hóinséges időszaka Wallis és Graubünden kantonok síterepeit, ahol a hegyállomások átlagosan 2500 m-en fekszenek, szinte alig érintette. Ebből következik, hogy a hosszabb szezont, a több és jobb havat már csak a nagyobb magasságokban lehet garantálni, de itt is szükséges a hóágyúrendszerek kiépítése és a már meglévők bővítése, amelyeknek különösen az előszezonban van fontos szerepük. A 2000-es évben pl. 140 olyan terjeszkedést regisztráltak, amik direkt arra irányultak, hogy nagyobb magasságokban építsenek új felvonókat és sípályákat. Így az alacsonyabban fekvő síterepeket előbb vagy utóbb, de a piac kiszorítja, hiszen kövekkel teli pályán senki se akar majd sízni, mindezt esőben pedig még inkább nem.

Abegg figyelmeztet arra is, hogy hóban szegény szezonok korábban is voltak, így például a 70-es években, eképpen az 1989/90-es hószegény téli szezon mindenképpen szokatlannak számít, de korántsem egyedülállónak. A svájci Mittelland (ez közvetlen nem az Alpok térsége) átlagos hóborítottságának változása is csökkenő tendenciát mutat. Míg a 17. századtól 1895-ig telente átlagosan 60 havas nap volt, addig 1895 és 1987 között már csak 46, míg 1988 és 1994 között mindösszesen 20 havas napot regisztráltak.

Ausztriában 1965 és 1995 között 0.7 fokkal emelkedett a hőmérséklet. Amennyiben az elkövetkező évtizedekben 2-3 fokos növekedés következik be, úgy az katasztrofális következményekkel járhat a síterepekre. Ugyanis ez megrövidíti a szezont, s pont azok az időszakok válhatnak kérdésessé, amik a legnagyobb bevételt hozzák, vagyis a Karácsony/Újév és a Húsvét időszaka. A rendkívül sok alacsonyan fekvő síterep miatt Ausztria sokkal rosszabbul járhat, mint Svájc, vagy Franciaország. Gondoljunk csak a Skiweltre, ami 800-1829 m magasságban fekszik és 250 km sípályát ölel fel.

A 3 fokos növekedésnél azonban az eddig profitáló, magasabban fekvő síterepek is veszélybe kerülhetnek. A túlélésre elsősorban Vorarlberg és Tirol magasabban fekvő síparadicsomainak (Jól tudják ezt a gleccsersícentrumok vezetői is, hisz még egy meleg télen is 2700 m-től hó esik, így egyre nagyra törőbb tervek vannak a gleccsereken is.) van esélyük, a többit egyszerűen gazdaságilag nem éri majd meg fenntartani. Vagyis ez nem azt jelenti, hogy az alsóbb régiókban nem esik hó, csak éppen egy lerövidült 1-2 hónapos szezon miatt egyszerűen nem éri meg bejelenteni a dolgozókat, a hóágyúkat működtetni és a felvonókat beindítani, mivel nem produkálnak nyereséget. Főleg akkor, ha később érkezik a tél, és a bevételben nagyon erős karácsonyi időszak esik ki. A 2004/2005-ös szezon karácsonyát nagyon sok helyen a hóágyúrendszer mentette meg. Türnitzen (500-1000 m) a hóágyúk sem segítettek, a kis alsóosztrák síterepen csak január 20. után indulhatott be a szezon. Ebből is látszik, hogy az 1000 m alatti sípályáknak már most sincs nagy esélyük.

Egyes elméletek szerint Ausztráliában, 2070-ben egy síterep sem működtethető már gazdaságosan. Bár ha először Ausztráliára gondolunk, akkor a forró sivatag, az Ayers Rock és a meleg tengerpart jut eszünkbe, azonban az Ausztrál Alpok turisztikai jelentősége rendkívül meghatározó az országban. 1995-ben pl. az Ausztrál Alpok 450 millió ausztrál dollár bevételt termelt (ez kb. 270 millió euró), amiből a síturizmus 300 milliót tett ki, vagyis nagyjából az összbevétel 2/3 részét. A Snowy Mountains az ország egyik leginkább látogatott térségeihez tartozik, s nagyjából annyi látogatót tud felmutatni, mint a második legnagyobb ausztrál város, Melbourne és jóval többet, mint az ausztrál tengerparti üdülőhelyek. Ausztráliában összesen 12 síterep van, java részük (8 db) a Snowy Mountainban, a többiek pedig Victoria államban, elszórtan helyezkednek el. Fő problémájuk a fekvésük, ugyanis nagyjából olyan szélességi körök mentén fekszenek, mint ha Dél-Spanyolországban lennének (ez nagyobb hőmérséklettel és erősebb sugárzással jár), átlagos magasságuk pedig 1500-2000 m között van. Összehasonlításképpen a délspanyol Sierra Nevada sícentrum 2100-3400 m között fekszik. Az ausztrál síterepek legnagyobb problémája az, hogy felfelé nem tudnak terjeszkedni, ugyanis egyszerűen nincs nagyobb hegy. Ausztrál Alpok legmagasabb pontja sem éri el a 2300 m-t.

Az Egyesült Államokban hasonló a helyzet, mint az Alpok térségében. Itt azonban a nagyobb magasságokban fekvő sziklás-hegységi síközpontokat annyira még nem érinti, nem úgy a nyugati államokat, mint pl. Washington vagy Oregon, ahol a meleg és esős időjárás miatt számtalan helyet kellett 2005. januárjában bezárni. Igaz ezek a központok alacsonyabb fekvésűek, mint pl. a coloradói vagy Utah állambeli sípályák. Az Appalachben is az alacsony fekvés okoz gondot, nemhiába, hogy itt találjuk Földünkön a legtöbb hóágyút. New England vidékén (ez több keleti államot foglal magába, így Vermont, Maine) már több mint 400 sícentrumot zártak be (igaz ezek kis terepek voltak, s nem mindegyiknél az időjárás miatt) végleg.

Kanadának egyelőre nincs nagy félnivalója, bár a nyugati államokba egyre gyakoribbak a szárazabb időszakok.

A délamerikai terepeknek megvan az a hatalmas nagy előnye, hogy terjeszkedhetnek felfelé és a hóágyúrendszert is bővíthetik, mert számtalan olyan Andok-beli síparadicsom van, ahol nincsenek hóágyúk, vagy számuk egyelőre még kevés.

De a folyamatos melegedés miatt örökre eltűnnek a sítérképről olyan egzotikus úti célok, mint Marokkó vagy Lesotho.

Tehát, ha a világ egészét nézzük, akkor a kiutat, vagy legalábbis egy ideiglenes megoldást a hóágyúrendszer kiépítése és a nagyobb magasságokban történő fejlesztések jelenthetnek.

Megszokottá válnak majd az ilyen képek?

Azonban műhavat sem lehet plusz fokokban előállítani, így több cég azon kísérletezik, miként lehet magasabb hőmérsékletek mellett is havat gyártani. A világ néhány országában, elsősorban az Egyesült Államokban kémiai és radioaktív (ezek radioaktív baktériumok) anyagokat kevernek a hóágyúkba, így ezzel egyrészt ellenállóbbá teszik a műhavat a nagy meleggel szemben, másrészt magasabb hőmérsékletek mellett is tudnak műhavat produkálni. Az ún. Snowbox technológia segítségével pedig, akár már plusz 35 fokon is lehet "havat" előállítani. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez inkább egy jégkásaszerű anyag, amit egy hatalmas nagy "dobozban" csinálnak. Jelenleg ezt a technológiát alkalmazzák egyes summer jameken, ahol pl. sí vagy snowboardos bemutató van. Így például a nyári X-Gamesnél San Diegóban (Kalifornia). Ez a műhó azonban gyorsan elolvad, így csak arra szolgál, hogy egy pár órás versenyen biztosítsa a siklási felületet.

A síparadicsomoknak kiugró pont lehet még, hogy a nyári hónapokra is intenzívebben koncentráljanak, vagyis a turistákat ekkor is a hegyekbe csábítsák, így ugyanis egy rossz téliszezon is kivitelezhető, fenntartható. Ezért egyre több helyen nagy szerepet kap a wellness és aqua parkok szerepe. Vagy éppen mountainbike pályát építenek, kihasználva a helyi adottságokat. Mindenesetre a síközpontok üzemeltetői számára adott a feladat, hogyan néznek szembe az elkerülhetetlennek látszó felmelegedés következményeivel.