Ha a semmiben jársz, s úgy érzed senki sem szeret,

Ha a magány karmai szabdalják szívedet.

Ha a végtelen akarja elnyelni tekintete

Megnyugvást a távolból én hozok neked,

Ott leszek mikor a felkelő nap sugarai simogatják arcodat.

Ujjaim majd,  lágyan cirógatják ajkadat.

Hűvös sötét ha körülölel a lágy szellő,

karjaim vigyáznak becézőn,

Az ég ragyogó csillagai közül  nézek le Rád éltetőn.

A sötét éj fátylán át szemeidre mesés álmot lehelek.

Míg alszol, gyengéd csókjaimmal borítom be testedet…

Angyal-szárnyaim  között tartalak, lágyan ringatlak.

Hisz az álmok végtelenében is szakadatlan vigyázlak…

Nappal sem éjjel sem, álmodban sem leszel egyedül.

Hisz minden szívverésem a Te szívedbe menekül.

Minden sóhajom érted hagyja el az ajkam.

Hogy a füledbe súgjam a távolból:

„SZERETLEK” de csak halkan…”