Itt vagy. Belesimultál napjaimba.
Ha arra gondolok, Egyszer majd nem simogatsz,
Egyszer majd nem csókolsz,
Felsikít torkomból a kétségbeesés. De vagy.
 De szeretsz. Szemed csillog, ha rám nézel.
Huncut nevetés bohóckodásomon,
Már ott billen szemed sarkában,
Még ki sem mondott mondaton.
Tudod, mindjárt egybeölelkezve
kacagunk boldog önfeledten.
Itt érezlek most is. Pedig messze vagy.
Szívem felett játszó kis medálhoz ér a kezem,
És testemben vibráló boldogság önt el.
Ó ha le tudnám írni az érzést,
Mely most könnycseppben koppant az asztalon!
De nem tudom. Leírhatatlan vonzalom.
Lenéztem a cseppre.
Benne csillogott szivárványszínben a boldogság.
A boldogság is könnyet csalhat a szembe.
Hosszú évek siralma, sivársága után,
Az ész nem akarja elhinni,
Naponta ezerszer hallott suttogásod:
Örökké szeretlek. Te vagy az életem.
Nélküled nem éltem. Nélküled nem élhetek.
Ugye, nem hagysz el sosem? Ó Istenem!
Mondd meg őszintén! Biztos, megérdemeltem,
Hogy sok-sok év után ennyire szeressenek?
Bűnös vagyok, Mert szeretem minden idegszálammal,
Azt, akit nem szabadna, Akibe beleremegek,
 ha hozzám ér.Többször is elküldtem,
Hogy megnyugodjon a lelkiismeret.
Mindketten belehaltunk a vágyba,
Egymással átélt ezer csodába.
Megfogadtam, többet nem teszem,
Megyek, de csak ha ő küld el.
Itt vagy. Igen itt érezlek.
Most is csilingel fülemben a nevetés,
Most is érzem ajkad puha selymét
Végigcsókolva bőrömön felejtve leheleted ízét.
Egymást szorítjuk. Kapaszkodva a jövőbe.
Szavak nélkül is tudjuk: Életünk lett e szerelem.