Elhagyott egy sápadt arcú asszony,
S most átvirrasztom az éjszakát.
Nótaszóval gyógyítom a lelkem,
Tán elfelejtem egyszer magát.
Nem tudom, hogy mért volt hűtlen,
S ha tudnám is, ám meg sem érteném,
De könnyen meglehet, hogy én hibáztam,
Mert nem vigyáztam magára én.

Én átmulatok minden éjszakát,
Mert elfeledni nem tudom magát.
A pezsgő tartja bennem még a lelket,
Mert józan fejjel nem bírnám tovább.
Az életem sötét és oly sivár,
A lámpafény számomra napsugár.
Egy züllött, lump csavargó lesz belőlem,
De magának ez nem fog fájni már.

Minden este másfelé bolyongok,
S maga sem boldog olyan nagyon.
Néha-néha felsír, mintha látnám,
Kitekint árván az ablakon.
Elfeledni nem lehet a múltat,
Az száz formában mindig visszatér,
S majd megtudja, hogy minden kincs hiába.
A gazdagság semmit sem ér.

Én átmulatok minden éjszakát,...
...De magának ez nem fog fájni már.