Tegnap rosszul éreztem magam. Annyira, hogy már a halál gondolata sem

elégíthetett ki. Hiányzott. Hiányzik. Nem  bírom. Megfordult a fejemben

persze, a gondolat, mi lenne ha kifüstölne tyúkszaros kis életem, de mégsem

erre vágytam. Csak rá. Ő az. A gyógyszerem. Most vettem be. Xanax.

Milyen szépen csöngő név egy tudatmódosítószernek... mintha lebegnék...

de lehet, hogy csak beképzelem az egészet. De ha lebegek is, nem feléd.

pedig most csak hozzád vinne a szél, az utam, lábaim gondolkodás nélkül

állnának rá arra az útra merre hozzá mehetnék, macskakővel kirakott,

kijáratlan ösvényen. Nem félnék... de mégis. Inkább a magányt

választom. Az új generáció olcsó mindennapos érdeklődését választva

szörföztem a világban.

- Nem indul! - ez már a negyedik... - Unommá', ez egy szar! - mondom

magamnak kínkeservesen, mintha rajtam kívül mást is bele tudnék vonni

röppenetnyi mérgembe. De röhejes lettem... Úgy döntöttem hát elindulok

nyakamba kapom a világot... szédülten. Bepirulázva másabb két keréken

egyensúlyozni. Más, lassú vagy és az a rettentő nagy igazság, hogy

rajtad kívül minden gyorsabb... lelassul a reakcióidőd. Mindegy,

elindultam úgy, ahogy. A tavat megelőző rézérc erdőben találva magam,

hirtelen meghatódom. Érzem ez az utolsó érzelem ami mindenképpen éltet:

Halál. Mindenki aki meg akar halni egyedül van én nem szeretném. Küldök

hát még egy sms-t. Annak küldöm aki tegnap életrekeltett. De ma van

teremtményének utolsó napja.

"Tegnap a Hold olyan szép volt,

Narancs karimája mára már holt,

Én is az leszek...

A saját sötétembe veszek,

Magam miatt, Nélküled!"

Az üzenetem elküldtem. Telefon kikapcs és tovaindulok keresem a

kikövezett utat melyre az van írva: Halál. Céltalan bolyongni. Ez nem

sok. Azaz, ez nagyon kevés egy öngyilkossághoz. Jó munkához idő kell...

gondolná az ember. Igaz. Bolyongásaim során nagyon sok úton mentem el

észrevétlen. Kik azon jártak nem láttak. És rátértem a hozzád vezető

tiszta ösvényre. Észrevétlenül. Valószínűleg a Halálnál balra fordultam . 

A Te utadra emlékszem. Ezért kéne meghalnom. De látom ám. A kanyar,

az egyenes. Nem hagy megállni, a lámpák fénye érzékien hozzám érve

hajtanak tovább... valami dereng. Valamikor  volt itt körben Róma. Itt

jön... elhajtok mellette, de hirtelen sötét, fény, sötét, fény, sötét.

Állj! Egy kietlen városrész. Segítség! Hol vagyok, hová lettem???

Telefonért nyúlok... Téged! Segítséget kérek... Tőled!  Nem tudom hol

vagy! Kapcsolj be! Fény, csillogás! Fény üti fel a fejem: - Figyelj!

-Ki beszél? -Nézd! nyílik az ajtó. Fénye ébresztett! Nem kell hívnom. Itt

áll előttem. Felém hajol... gyönyörű. Itt vagy. Te vagy. Megnyugodtam.

2010. 07. 16.