"Gyerünk fiam, ne rejtegesd az ellenőrződet a kabátodban, húzd ki a kezed és add ide az ellenőrzőt hamar!" - mondhatta a kis Napóleonnak az anyukája. Nagyon aranyos, elképzelt párbeszédeket olvastam egy weblapon híres emberek és édesanyjuk között. Einsteint például arra figyelmeztette a mamája, hogy az érettségi tablójára készülő képhez mégiscsak kezdhetne valamit elszabadult fürtjeivel, Michelangelót arra kérte az anyukája, hogy a falra fessen, mint más rendes gyerek, ne a plafonra, mert onnan nehéz letisztítani, Columbust pedig megfeddte a jó mama, amiért nem írt neki, és az sem érdekelte a szenvedő anyukát, hogy közben fia felfedezte az Újvilágot.

Különös arra gondolni, hogy ezeknek a nagy formátumú embereknek is volt édesanyjuk, aki annak idején pelenkázta, etette őket, játszott velük, és néhanapján ki is porolta a nadrágjukat. Ettől valahogy visszakerülnek közénk, hétköznapi emberek közé, és nem azt mondom, hogy veszítenek a nimbuszukból, de valahogy emberibbé válnak mindenképp. Nem tudom, hogy a fenti személyiségek anyukái megérték-e gyermekük sikereit, és ha igen, hogyan vélekedtek róla. Jobb vajon egy híres feltaláló vagy elismert művész anyjának lenni? Az ilyen szülő inkább érzi, hogy jól teljesítette a feladatát?

Picasso idézte egyszer a mamáját, aki azt mondta neki, hogy bármi lehet belőle, ha katonának áll, akkor tábornok lesz, ha pap, akkor pedig pápa. A mester ezt úgy egészítette ki, hogy lám, én viszont festő lettem, és Picasso vált belőlem. Azt hiszem, ez ékes példája annak, hogy egy gyereknek csak önbizalom és támogatás kell a mamától, az irányt ő tudja, hogy merre szeretne haladni!