yeg szemlélése. A meditáció nem csupán a vallásokban, hanem a világ összes kultúrájában ismert fogalom. A kereszténységben is többféle formája létezik (rózsafüzér, imaóra, breviárium stb.). Gyakorlata a buddhizmusban, a hinduizmusban és az iszlámban még szembetűnőbb, ezért ma a nyugati ember a meditációt a keleti misztikummal hozza összefüggésbe.

Minden meditációs gyakorlatnak ugyanaz a célja: fokozatosan olyan feltételeket alakítanak ki, amelyeken keresztül megtapasztalják az „ébredést” (szatori), az „én”, az “ego” uralmának megszüntetésétől kezdve, ami ha korlátlanul irányítja az embert, az élet valóságát a saját vágyaival, „illúzióival” pótolja. Az igazi meditáció nem öncélú, de valamely dolog elérésének eszközeként sem lehet tekinteni. A meditációs gyakorlatban úgy mondják: „az út maga a cél.” Minden meditációs formának van egyfajta gyakorlata, egyfajta technikája, amely a gyakorlat szempontjából önmagában kevésbé fontos. Lényeges, hogy olyan technikát válasszunk, mely életstílusunknak, adottságainknak, potenciálunknak megfelel, majd gyakoroljuk azt addig, amíg a mélyére tudunk hatolni. Ha csupán a felszín karcoltuk meg és utána áttérünk újabb és újabb technikákra, akkor olyanok leszünk, mint a szomjazó a sivatagban, aki sok kis gödröt ás vizet keresvén, de egyiket sem mélyíti ki, így vizet nem találhat.

Minden meditációs forma közös ismertető jele, hogy a szellemet összerendezi, tisztítja és megnyugtatja. Eszközei lehetnek a test- és légzőgyakorlatok, különböző koncentrációs technikák (mantra, mandala és mudra), koanok vagy az éberség állapotának gyakorlata (shikantaza), vizualizációs gyakorlatok, és még számos egyéb. Minden ilyen gyakorlat, ha megfelelően végezzük, egy nem-duális állapothoz vezet, melyben megszűnik a különbségtétel alany és tárgy között, és a gyakorló egyesül istennel (a vallásban), az abszolúttal (a filozófiában) vagy saját lényével (a transzcendentális gyakorlatban).