Te vagy a legjobb barátom,
fáj, hogy könnyezni látlak!
Ne sírj, ne zokogj! Tűnjön el
szívedből minden bánat.

Tudom, a csalódás keserű
lángja megéget...
Valami tanulsága mégis van,
minden bánatnak, szenvedésnek.

Most nehéz szívvel keseregsz:
,,Semmi, semmi nem lesz a régi..."
Ne is akard a múltat újra
megélni, s megidézni!

Tovább kell lépni, és a földről
Megint csak talpra állni.
Még akkor is, ha jól tudod:
Milyen kegyetlenül fog fájni!

Ne csüggedj hát!
A kéz, mely feldob, el nem ejt!
Minden kegyelemnek ez az ára.
Át kell menni a tű fokán,

“A beszéd képessége emberi kiváltság, a hallgatni tudás emberi kiválóság. A kimondott szavak mögött szándékok rejlenek; a hallgatásba bölcs megértés, türelem, tisztelet vegyül. Egy embert inkább hallgatásából, semmint beszédéből ismerhetünk meg – vagyis abból, hogy kellő pillanatban hallgatni tud.” (Tatiosz)

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, nem tud meglenni nélküle. Mert azt hiszem, ez az igazság.”
(Márai Sándor