Anthony Burgess

– Na? Mi legyen?

Ott voltam én, vagyis Alex, meg a három drúgom, vagyis Pete, Georgie és a Balfék, hogy az micsoda egy balfék volt, ültünk a Karóva tejbárban, és a galavánkat gyötörtük, hogy mihez kezdjünk az estével, mert sötét hideg lepra téli este volt, de esni nem esett. A Karóva tejbár ilyen tejmegmég mésztó volt, és lehet, hogy ti már nem is emlékeztek ezekre a mésztókra, Ó testvéreim, mert szkóró szalad az idő és hamar felejtünk, újságot meg senki se olvas. Na, hát tejet lehetett ott kapni meg még valami mást. Szeszmérésre nem volt engedélyük, de törvény se volt még azok ellen az új véscsek ellen, amiket a jó öreg malakóba kevertek, úgyhogy pittyelhette az ember vellocettel, synthemesckel, drencrommal vagy akármi más vésccsel, amitől aztán csak ült ott magába zuhanva, és negyedóráig fixírozta horrorsón a Bógot meg az összes angyalokat és égi szenteket a bal cipője orrán, miközben fények robbantak a mózgjában. De késeket is lehetett keverni a tejbe, ahogy mondani szoktuk, és ha azt pittyelte az ember gyereke, mindjárt vöröset látott, és lilult a feje. Hát éppen ezt pittyeltünk aznap este, ahol a történetem indul.

A zsebünk teli volt gyéngivel, úgyhogy zsozsó miatt nem kellett összetolcsókolnunk egy vén kakadut valami átjáróban, hogy vígyeljük, mint úszik a vérében, mialatt mi négyeljük az osztanivalót, erőszakoskodással se kellett frászt hoznunk valami ősz hajú sztáraja ptyícára egy boltban, hogy aztán röhögve eltépjünk a pénztár belével. De hát a pénz nem minden, ahogy mondani szokás.

Mind a négyen a legújabb divat szerint voltunk öltözve, ami akkoriban igen feszes fekete nadrágot jelentett, a jó öreg rizsfelfújttal, ahogy mi hívtuk – ez a lába közt volt az ember gyerekének, a nadrág alatt, egyrészt hogy védjen, másrészt hogy vígyelni lehessen egy bizonyos megvilágításban: az enyém például pókot ábrázolt, Pete-é rukát (vagyis kezet), Georgie-é színes virágot, szegény hülye Balféké meg egy kanos bohóclicót (vagyis arcot), de hát Balféknek gőze se volt a menő dolgokról, négyünk közül messze ő volt a legnagyobb balfék. Öltözetünket gallér nélküli, karcsúsított dzseki egészítette ki bazi nagy tömött vállakkal (ezeket plecsóknak hívtuk), amik azt voltak hivatva röhejessé tenni, akinek ilyen vállai vannak. Ezenkívül, testvéreim, piszkosszürke kravátlikat hordtunk, úgy néztek ki, mint valami odacsapott kartófel avagy krumpli, és mindenféle mintákat karcoltunk beléjük villával. A hajunk nem volt túl hosszú, és a menő horrorsó bakancsunkkal nagyokat lehetett rúgni.

– Na? Mi legyen?

Három gyévocska ült a bárpultnál, csakhogy mi, málcsikok négyen voltunk, és a szabályunk az, hogy egy mindenkiért, mindenki egyért. Ezek a bigék is a legújabb divat szerint voltak öltözve, bíborpiros meg zöld meg narancssárga parókákba, három-négy heti bérük ráment, a sminkjük persze hozzápasszítva (a gláz körül szivárványos, a rót kapuszélesre húzva). A ruhájuk hosszú, fekete és egyenes, mint a zsák, a grúgyrészen kis ezüstözött jelvénnyel, amibe különféle málcsiknevek voltak karcolva – Joe, Mike ésígytovább. Ezek voltak azok a málcsikok, akikkel még tizennégy éves koruk előtt szpattyoltak. Minket fixíroztak megállás nélkül, és én már majdnem azt mondtam (persze csak úgy a rótom sarkából), hogy menjünk el velük hármasban egy kis pólra, a szegény öreg Balféket meg hagyjuk ott, hiszen csak egy fél liter fehéret kellett volna kupittyolni neki egy synthemesctablettával, de hát ez nem lett volna szép tőlünk. Balfék igen-igen ronda volt és hülye is, mint a neve mutatja, de verekedni azt horrorsón tudott, a rugdosásban meg pláne nem akadt párja.

– Na? Mi legyen?

A csolovek, aki mellettem ült, mert egyetlen menő, puha, bársonyos pad húzódott végig a három fal mentén, láthatóan messze-messze járt, a gláza glazúros, és olyasmiket motyogott, hogy: – Arisztotelész fityfenézik ciklámencekkerben namászik kimászik. – Ja, kinn járt az űrben frankón, ismerem az érzést, kipróbáltam én is, mint mindenki más, de abban a szent pillanatban arra gondoltam, gyáva egy véscs ez mégis, Ó testvéreim. Ott döglik az ember, miután megitta a jó öreg malakót, és az a műszlje támad, hogy minden valahogy a múltban zajlik, amit csak lát maga körül. Mert vígyeli frankón az egészet – az asztalokat, a sztereót, a lámpákat, a bigéket meg a málcsikokat –, de csak úgy, mintha ez az egész véscs valamikor régen lett volna, nem most. Az embert, hogy úgy mondjam, hipnotizálja a bakancsa vagy a cipője orra vagy éppen a kisujja körme, ugyanakkor az az érzése, mintha valaki elkapná a nyakát és rázná, mint a macskát. Rázza, rázza, míg semmi se marad belőle. Elveszik a neve, a teste, elveszik ő maga, de fütyül rá, csak gubbaszt, míg a bakancsa vagy a körme meg nem sárgul, és tovább nem sárgul egyre sárgábbra. Aztán a fények egyszer csak széttörnek ezermillió atomra, és a bakancs vagy a köröm vagy, mondjuk, valami apró kis kosz a nadrágja alján hirtelen óriás nagy mésztóvá nő, nagyobb lesz a kerek világnál, az ember úgy érzi, na, most mutatják be a Bógnak vagyis az úristennek, aztán egyszer csak vége az egésznek. Az ember nyöszörögve visszamászik az ittbe meg a mostba, és a rótját éktelen buhuhúra tátja. Mármost finom dolog ez, csakhogy gyáva. Nem azért szültek erre a földre, hogy Istennel találkozzunk. Az ilyesmi megcsapolja az erőt, és minden jóságot kiöl a csolovekból.

– Na? Mi legyen?

Bömbölt a sztereó, az embernek az volt az érzése, hogy az énekes gólosza ide-oda jár a bárban, fölugrik a plafonra, ráveti magát, aztán meg faltól falig röpdös. Berti Laski recsegett egy ilyen igazi sztárüj számot: "Tetőled reped rajtam a festék". Az egyik ptyíca a pultnál, az, amelyiknek zöld volt a parókája, a hasát hullámoztatta erre a zenének nevezett valamire. Éreztem, hogy a jó öreg malakóban megmoccannak a kések, kezdtem vöröset látni. – Kifelé, kifelé, kifelé! – csaholtam, mint a kutya, és fültövön csaptam a mellettem ülő, de messzejáró csolovekot. Horrorsón belereccsent az uhója, de föl se vette. – Telefonalkatrészek fánfityula subidubidúú. – Majd fáj neki, ha visszajön az űrből.

– Hová kifelé? – kérdezte Georgie.

– Sétálni, sétálni – mondtam –, vígyelni, merre hány lépés. Valami csak lesz, ó kicsi testvéreim.

Na, kiszkattyoltunk a nagy téli nocsba, végigmentünk a Marghanita Boulevard-on, befordultunk a Boothby Avenue-ra, és ott meg is találtuk, amit kerestünk: egy málenkij viccet, hogy jól kezdődjön az este. Egy ingó-bingó sztárüj tanító fazont szemüvegben, tátogva szedte a hideg nocslevegőt. Hóna alatt könyveket meg egy szúette esernyőt szorongatva jött a Közkönyvtár felől, amit akkoriban nem sok csolovek látogatott. Akkoriban öreg burzsoá fazonok sötétedés után ritkán léptek ki az utcára, mert kevés volt a rendőr és sok a magunkfajta szép szál málcsik, és az egész utcán nem is láttunk senki mást, csak ezt a tanítószerű fazont. Odaguljáltunk hozzá, és én baromi udvariasan megszólítottam: – Megbocsáss, testvér.

Nem mondom, málenkissé puglívüj képet vágott, hogy csak így odasuhantunk hozzá udvariasan, mosolyogva, de aztán jó hangosan igazi tanítós góloszra fakadt: – Igen? Mit akartok? –, mutatva, hogy ő aztán nem puglivüj. Mire én:

– Könyveket látok a hónod alatt, testvér. Nagy öröm olyasvalakivel találkozni manapság, aki rendszeresen olvas, testvér.

– Á! – mekegte. – Igen? Á, értem. – Közben egyikünkről a másikunkra nézett, akik úgy fogtuk körül, mint valami nagyon mosolygós, nagyon udvarias négyszög.

– Igen – mondtam. – Leköteleznél, testvér, ha megengednéd, hogy megnézzem, miféle könyvek ezek a hónod alatt. Nincs semmi a világon, amiben nagyobb gyönyörűséget lelek, mint egy szép tiszta könyv, testvér.

– Tiszta – mondta ő. – Szóval tiszta? – Aztán Pete kikapta a hóna alól, és villámszkóró kiosztotta köztünk a három könyvet. Balféken kívül éppen mindenkinek jutott egy. Az enyémnek az volt a címe, hogy Alapfokú kristálytan, ezért kinyitottam, és azt mondtam: – Kiváló, egészen kiváló –, azzal lapozni kezdtem. A következő pillanatban mélységesen megdöbbent góloszon felkiáltottam: – Hát ez meg mi? Mi ez a mocskos szlóvó itt, belepirul az arcom! Csalódtam benned, testvér, nagyot csalódtam.

– De – mekegte ő –, de, de.

– Ezt a szennyirományt – mondta Georgie. – Ebben egy szó f-fel, egy másik meg p-vel kezdődik. – Az ő könyvének az volt a címe, hogy A hópehely csodája.

– Jaj – mondta szegény Balfék, átszmatrittyolva Pete válla fölött és szokása szerint eltúlozva a dolgot –, itt meg le van írva, mit csinált a faszi a szegény lánnyal, még kép is van hozzá! Te mocskos, vén kéjenc!

– Ejnye, a te korodban, testvér – mondtam, és azzal kezdtem széttépni a kezemben levő könyvet, a többiek meg követték a példát. Balfék és Pete kötélhúzóst játszott a Romboéderrendszer-rel. A sztárüj tanítófazon ordított, mint akit nyúznak: – Ezek a könyvek nem az enyémek, a városi tanács tulajdonát képezik, ez felháborító vandalizmus –, efféléket. Aztán megpróbálta kiráncigálni a könyveket a kezünkből. Szánalmas volt. – Móresre kell hogy tanítsunk, testvér – mondtam –, megérdemled. – Az én kristálykönyvem jó erősen volt bekötve, nemigen lehetett razrezálni, mert azokban a sztárüj időkben, amikor csinálták, még igazi tartós holmik készültek, de a lapokat azért sikerült marokszámra kitépnem belőle és jókora hópelyhekként hozzávágnom az ordibáló vén madárhoz, mire a többi is ezt tette, csak Balfék járta a maga őrült bohóctáncát. – Nesze – mondta Pete. – Nesze neked hópehelymakréla, te szennynek és alávalóságnak piszkos olvasója.

– Te csúnya vénember, te – mondtam, és azzal nekiestünk. Pete lefogta a rukáját, Georgie jól széthúzta a rótját, Balfék meg kirántotta a műzubasorát, az alsót is és a felsőt is. Ledobta őket a járdára, én meg rájuk ugrottam a bakancsommal. Jó kemények voltak, valami horrorsó modern műanyagból csinálták. Az öreg csolovek nyammogó súmokat hallatott – "vuf, vaf, vof" –, úgyhogy Georgie eleresztette a gúbáját, és bepancsolt bütykös öklével a fogatlan rótjába, mire az öreg csolovek nyivákolt egyet, aztán megeredt a vér, testvéreim, gyönyörűn megeredt. Lerángattuk róla a felsőpláttyét, csak a mellényét meg a hosszú alsógatyáját hagytuk meg (hogy az milyen sztárüj fajta volt; Balfék hülyére szmehálta magát), Pete egyszer hasba rúgta; aztán elengedtük. Eltántorgott a két lábán, hisz nem volt ez amolyan igazi tolcsók, jajgatott rendesen, azt se tudta, hol van vagy hogy mi micsoda, mi meg röhögtünk, és kiforgattuk a zsebeit, miközben Balfék haditáncot járt körülöttünk azzal az ócska esernyővel. Alig találtunk valamit. Néhány sztárüj levél, egyik-másik még 1960-ból; "Drága egyetlenem!" meg efféle csepuhák, egy kulcskarika és egy folyatós, sztárüj töltőtoll. Balfék persze rögtön abbahagyta a táncot, és elkezdte felolvasni az egyiket, csak hogy megmutassa a kihalt utcának, hogy tud olvasni. – Drága egyetlenem – kántálta éles fejgóloszon –, minden percben rád fogok gondolni, amíg távol leszel, és remélem, nem felejtesz el jó melegen felöltözni, ha este elmégy valahová. – Megeresztett egy súmnüj szmehet – Hahahaha! –, és úgy tett, mintha a jámáját akarná kitörülni vele. – Na jó – mondtam –, hagyjuk a fenébe, Ó testvéreim. – A sztárüj kakadu nadrágjában alig találtunk valami aprót, úgyhogy szétszórtuk az utcán a mocskos zsozsóját, hiszen nálunk sokkal több volt. Széttörtük az esernyőjét, razrezáltuk a pláttyéját, és odavetettük a szél mártalékául, testvéreim, azzal végeztünk is a sztárüj tanítófazon csolovekkal. Nem volt ez valami nagy balhé, tudom, éppen csak hogy belevágtunk az estébe, de azért senkitől se kérek bicsibocsánatot. A kések a lenyelt tejmegmégben már rendesen és horrorsón bökdöstek.

Most jött a jóságos mikulás műsor, mert a pénzmag egy részét el kellett verni, hogy több kedvünk legyen a krasztyoláshoz, meg így alibit is vehettünk előre, úgyhogy bementünk a Duke of New Yorkba az Amis Avenue-n, hát ott ült három-négy bábuska és pittyelte a nyögdíjából a feketemoslékot. Ahogy az angyali málcsikokhoz illik, szép jó estét kívántunk, de ezeket a ráncos vén banyákat mindjárt kilelte a hideg, eres vén rukájukban úgy remegett a pohár, hogy a feketemoslék kiömlött az asztalra. – Hagyjatok béken, legények – mondta az egyik, akinek mintha ezeréves térkép hálózta volna be az arcát. – Szegény öregasszonyok vagyunk mink. – Mi csak vidoran rájuk villogtattuk a zubánkat, leültünk, rávágtunk a csengőre és vártuk, hogy előbújjon a pincér. Amikor idegesen, mocskos kötényébe törölgetve a rukáját, előbújt, rendeltünk négy veterákot – népszerű ital volt akkoriban a veterák, rum és cseresznye keveréke, sokan egy kis grépfrutlét is kértek bele, ez volt a kanadai variáció. Aztán így szóltam a pincérhez:

– Adj azoknak a szegény öreg bábuskáknak is valami táplálót. Egy nagywhiskyt fejenként, meg valamit, amit hazavihetnek magukkal. – Azzal kiborítottam az összes gyéngimet az asztalra, és a többiek is így cselekedtek, Ó testvéreim. A rémült sztáraja banyák megkapták a dupla adag tüzesvizet, és azt se tudták, hová legyenek, mit mondjanak. Az egyik aztán csak kinyögte, hogy – Köszönjük, legények –, de látszott az arcán, hogy valami piszkos nagy trükkre számít. Mindegy, kapott mindenik egy üveg Yank Generalt, vagyis konyakot is, amit hazavihet magával, azután rendelkeztem, hogy hagyják meg a nyomorult szobakonyhacímüket a pultnál, mert holnap reggel plusz tizenkét adag fekete moslékot fognak nekik kiszállítani. Ami pénzünk maradt, testvéreim, azon megvettük az összes húspogácsát, perecet, sajtosrudat és csokiszeletet, ami csak volt azon a mésztón, és ezt is a vén bigéknek adtuk. Aztán így szóltunk: – Egy minúta, és visszajövünk –, a vén ptyícák meg egyre hajtogatták: – Köszönjük, legények. – Áldjon meg az Isten, fiúk. – Úgy húztuk el a csíkot, hogy egy fillér se maradt a karmánunkban.

– Mi vagyunk a janik, mi? – mondta Pete. Vígyeltük, hogy szegény balfék Balfék előtt nem egészen világos az ábra, de inkább nem szól semmit, nehogy glúpüjnek meg fejetlen zseninek tituláljuk. Befordultunk a sarkon az Attlee Avenue-ra, és láttuk, hogy a cukorka- és tüdővészbolt még nyitva. Három hónapja, hogy békén hagytuk már őket, az egész környék megnyugodott, a fegyveres milicilik meg a settengő fakabátok is elvándoroltak északabbra, mert arra több volt a hepaj. Fölhúztuk a mászkákat – újfajta, príma horrorsó mászkák voltak, történelmi alakok képét ábrázolták (amikor megvette az ember, megmondták, hogy melyik kié), nekem például Disraelim volt, Pete-nek Elvis Presleyje, Georgie-nak VIII. Henrikje, szegény hülye Balféknek meg egy Pébé Shelley nevű költő csolovekja; teljesen eltakarták az ember arcát, haj is volt rajtuk meg minden, és olyan spéci műanyag véscsből készültek, hogy munka végeztével össze lehetett tekerni és bedugni a bakancsszárba, és hárman benyomultunk. Pete-et kinn hagytuk, hogy sztajáljon a vártán, bár nemigen volt félnivalónk. Legelőbb is Slouse után néztünk, övé volt a kóceráj, ezé a nagy, puhány, pocakos csoloveké, aki alighogy vígyelte, mit fújt be a szél, már ugrott is oda, ahol a telefont meg a naponta olajozott vintóvkáját dugdosta, hat randa golyóval a tárban. Balfék mint a párduc vetette át magát a pulton, dobozok meg tasakok röpültek szanaszét, rá egy nagy karton reklámfigurára, ez egy bigét ábrázolt, amint ragyogó zubákkal vigyorog a kuncsaftokra, és a grúgyja majd kibuggyan a ruhából, úgy kínálja a legújabbfajta tüdővészt. A következő pillanatban már csak azt vígyeltük, hogy egy ménkű nagy labda gurul befele a bolt hátuljába, át a függönyön: ez volt Balfék és Slouse, egymásba gabalyodva. Utána zihálást, hortyogást meg rugdosást szlúsáltunk a függöny mögül, mindenféle véscsek potyogását, káromkodást, üvegcsörömpölést. Slouse mama a pult mögött állt megdermedve. Tudtuk, hogy mindjárt ordítani fog, mint akit nyúznak, úgyhogy szkóró megkerültem a pultot és elkaptam: jó horrorsó nagydarab volt, csak úgy szaglott a kölnitől, a hatalmas grúgyjai ide-oda lengtek. Rótjára tapasztottam a rukámat, hogy bele ne találjon harsogni a négy égtájba, mire akkorát harapott belém, hogy én kezdtem el ordítani, de ő is vernyákolt rendesen: – Segítség! Rendőr! – Kupán kellett tolcsókolni egy mérősúllyal, meg még egy feszítővassal is, hogy kivirult a feje. Lerántottuk a padlóra, megtéptük kicsit a pláttyéját, és egyet-kettőt belerúgtunk, hogy a nyöszörgést abbahagyja. Amint ott hevert, és szabadon lógtak a grúgyjai, kissé elgondolkoztam, de úgy döntöttem, ezt a műsort máskorra halasztjuk. Kipucoltuk a kasszát, igazi horrorsó fogás volt, mondhatom, magunkhoz vettünk néhány első osztályú doboz tüdővészt, és leléptünk, testvéreim.

– Ekkora egy böhöm bunkót – hajtogatta Balfék. Nem tetszett nekem, ahogy kinézett; piszkos volt és rendetlen, mint aki verekedésbe keveredett, és persze így is volt, csakhogy annak sose szabad meglátszani. A kravátliját mintha megtaposták volna, a mászkáját letépték, a licójára olajos por tapadt, úgyhogy betereltük egy közbe, ráköpködtünk a tastukjainkra, és valamennyire lecsisztyíltuk róla a koszt. Mit meg nem tettünk mi ezért a szegény Balfékért. Szkóró visszainaltunk a Duke of New Yorkba, úgy számoltam, tíz percnél tovább nem is voltunk távol. A sztáraja bábuskák még mindig a feketemoslékjukat meg a whiskyjüket hörpölték. Rájuk rivalltunk: – Hahó, lányok, mit kértek? – Újra rázendítettek, hogy: – Az Isten áldjon meg, legények –, mi meg odacsaptunk a kolokólnak, előjött egy másik pincér, sört rendeltünk rummal, mert megszomjaztunk bizony, testvéreim, és az öreg ptyícák is kérhettek, amit akartak. Aztán így szóltam a bábuskákhoz: – Nem mentünk ki innen, értve? Itt voltunk egyfolytában, értve? – Szkóró leesett nekik a húszfillér:

– Úgy van, úgy. Le nem vettük rólatok a szemünket. Az Isten áldjon meg, legények. – És ittak tovább.

Nem mintha számított volna. Fél óra is eltelt, mire a milicilik életjelt adtak magukról, akkor is csak két igen fiatal zsernyák lépett be, a képük rózsás a nagy fekete bilik alatt. Így szólt az egyik:

– Mit tudtok arról, ami Slouse boltjában történt ma este?

– Mi? – kérdeztem én ártatlanul. – Mért, mi történt?

– Betörés, testi sértés. Két személyt kórházba kellett szállítani. Hol voltatok ma este?

– Nem tetszik nekem ez a hang – feleltem. – Nem tetszenek nekem ezek a csúnya inszinuációk. Roppant gyanakvó természetet sejtet ez, kicsi testvéreim.

– Egész este itt voltak, fiúk – kezdtek rá a kricsálásra az öreg bigék. – Áldja meg őket az Isten, mert nincs ezeknél jószívűbb és aranyosabb a kerek világon. Itt ám, itt voltak egész este. Egy tapodtat se mozdultak.

– Mi csak érdeklődünk – mondta a másik fiatal milicili. – Nekünk is dolgoznunk kell, mint bárki másnak. – De azért csúnya intő tekintetet vetettek ránk, amint távoztak. Utánuk küldtünk egy kis ajakzenét: brrrrzzzzrrrr, de ami engem illet, lelombozódtam egy kissé. Azokban az időkben alig volt mi ellen harcolnunk. Úgy ment minden, akár a seggrecsók. De hát, gondoltam, gyerek még az este.

 * Burgess írt komolyzenéket, ahogy ő fogalmazott: ahogy más ember a jachtján tölti szabadidejét vagy golfozik én zenét írok ("I write music"). Elismert zenész és zeneszerző volt, élete során rendszeresen komponált darabokat.

    * Burgess erős dohányos volt, saját bevallása szerint 80 szál cigarettát szívott el egy nap, de kedvelte a szivart és más dohánytermékeket is.

    * Burgess híres szerelmi kalandjairól a világ minden táján. Állítása szerint azonban angol nővel soha életében nem volt.

    * Felesége egyes hírek szerint rövid szerelmi románcot folytatott Dylan Thomas költővel, ám erre nincsenek bizonyítékok. Burgess maga futólag ismerte Thomast és nagyra tartotta műveit.

    * A népszerű komikus, Benny Hill szerint Burgess volt a szex legnagyobb szakértője ("the greatest living expert on sex").

    * Burgess rendkívül sok alkoholt fogyasztott.

    * Burgess soha életében nem tanult meg vezetni.

    * Az 1950-es években hosszasan tanulmányozta a maláj nyelvet és kultúrát és komolyan fontolóra vette, hogy áttér az iszlám hitre.(Wikipédia)

Anthony Burgess: Beteg a doktor

Idézet a fülszövegből: ”A doktor, aki beteg, bizonyos Edwin Spindrift, a Távol-Keletről Londonba visszatérő professzor. Most éppen agyműtétjére vár, egy idő után azonban kiszökik a kórházból, mert tetten akarja érni alkoholizáló (és félrelépegető) feleségét. Dr. Spindrift „kölcsön”-öltönyben, kórházi papucsban és egyetlen fillér nélkül, mindenféle-fehér és színes- tolvaj és szélhámos és egyéb kétes elem közé keveredik a zegernyés londoni éjszakában, sorra feladja normáit, maga is lop, csal, hazudik és szélhámoskodik. Mulatságos kalandjai során nyelvészeti előadást tart(nyelvészdoktor ugyanis, nem orvos- Kerekes Tamás) egy illegális italmérés közönségének egy rendőrségi razzia során, aztán megnyer egy televíziós vetélkedőt, ahol „a legszebb kopasz fej” kategóriájában versengenek a résztvevők( hősünket ugyanis az agyműtét előtt kopaszra nyírták). Végül visszakeveredik a kórházba, ahol ki is derül, meg nem is, hogy dr. Spindrift voltaképpen álmodja az egészet, mert közben megoperálták.”

Idézet a regényből (Anthony Burgess: Beteg a doktor, Európa Kiadó, 1990, Budapest)

„A paróka elérte a bárpultot, és rövid időre megpihent, a csapos bandzsaságát megkoronázván. Majd sebesen befejezte a körutat, és tapsvihar közepette visszaérkezett Edwinhez, egy gyapotbála-alakú lány közvetítésével, aki sután pukedlizett.

-Oda se figyelj drágaságom- mondta a nőszemély.

-Hadd nevessenek, ha akarnak. Én nagyon csípem a kopasz férfiakat. -Elég csinos volt, habár rezes tetőtől talpig: rézbőrű arc, rézszín haj, melynek fürtjei mereven elálltak fejétől, melle rézkeménységet sejtetett a mustárszín pulóver alatt. Igazán kedves volt tőle, hogy ezt mondta. Edwin kiment a klub elé és körülnézett. Nyomuk sem volt. Talán taxiba szálltak. Vagy betértek valami közeli ivóba. Strapás és szeszgőzös feladat a feleségkeresés.

Ami azt jelenti, igen soká tartott, míg végigjárta az ivókat, márpedig egyre jobban szorította az idő. Rövidesen, mire a negyedik csapossal is tárgyalt, lejárt. Az első három helyen. Sheilát keresve, ledöntött három dupla whiskyt, zsebre vágott három csomag Seniort, és háromszor négy font tizenkét shilling és egy penny visszajárót. Míg a jó pénz egyre növekvő halmát becézgette zsebében, eltöprengett, hogy miért is keresi Sheilát. Azután eszébe jutott: mert szereti. Ez az, szereti. Tudta, hogy van valami oka.

-Vedd le ezt az izét a fejedről- kérte a rézbőrű. -Nélküle sokkal jobban nézel ki. Becsszóra. Imádom a kopasz férfiakat. -A csapos zárórát kakukkolt, a nő a bárpultnál állt. -Na még egyet- mondta. -Azt iszom, amit te , drágaságom, és vegyél egy üveg valamit, elvisszük….”

A Gépnarancs

 Regényünk főhőse az egykori javítóintézetet is megjárt, lakótelepi, fiatalkorú Alex, a tettei ellenére mégis értelmes vezére egy huligánbandának. „Igen feszes fekete nadrágot” és menő bakancsot viselnek, amellyel „nagyokat lehetett rúgni”. Az Állampárt korszakát éli az ország. Merev szabályok, lekorlátozott lehetőségek, „robotoló” munkástömegek. Szürke sivárság mindenütt. Aránylag a megvalósulás felé halad „gyönyörű képességünk, a rend”. De főleg éjszaka, a gettószerű panel negyedekben, a sikátorokban tombol az erőszak, főként fiatalkorú galerik randalíroznak, garázdálkodnak, gyanútlan járókelőket vernek félholtra, kifosztva, megalázva őket. („Nem baj, ha fiatalabb, akit verek, az se, ha idősebb, az se, ha gyerek! Néha nem is tudom, hogy miért rugdosom…” – underground zenekar dalszövege Magyarországról). Ezen kedvtelésnek hódol nap, mint nap Alex négytagú galerije is. Nem a meggazdagodásért vagy kimondottan az úgynevezett anyagi haszonszerzésért rabolnak, még csak nem is azért, mintha a bűnözést mintegy életformaként, azaz „szakmaként” élnék meg. A kilátástalanság, céltalanság és a megnyomorított társadalmi keretek ketrecében való gőzkieresztő tombolás ez. A bandák egymás között – és néha azon belül is – háborúskodnak („A rohadt popper kölyköt félholtra vertem…” – igen, ez megint Magyarországról…) Mígnem, ahogy lenni szokott, „eltörik a korsó”: egy rablásnál Alex megöl egy idős hölgyet. Barátai már a balhé közben cserbenhagyják, melynek következtében lebukik. Kék lámpa. Vallatás. Bíróság. 14 év letöltendő. Kedvezményes szabadulás fejében felajánlják Alexnek, hogy legyen első alanya egy bizarr, új kísérleti programnak, amelyben egy eljárás keretében kiiktatják a delikvensből a bűnözés, pontosabban az erőszak iránti hajlamot. Alex boldogan vállalja. A börtön lelkészében súlyos lelkiismereti válság támad az eljárás iránt. Van-e jogalapja az embernek az Isten alkotta rendbe belenyúlni, oly módon, hogy megfosztja az egyes embert a szabad akaratától, a döntési szabadságától jó és rossz között, alternatíva nélküli géppé degradálva ez által az egyént? A börtön felső vezetése egyszerűen átvágja a gordiuszi csomóként tornyosuló morális kérdést: a szabad akaratból kifolyó döntés abban nyilvánul meg, hogy Alexnek van választási lehetősége, hiszen ő a jót választotta, azzal, hogy aláveti magát a kezelésnek, mert jó útra akar térni. Kézenfekvő logikának látszik.
Maga a beavatkozás is egyszerű elméleti alapokon nyugszik. A kulcsszó az asszociáció, a képzettársítás. Alexxal először egyes személyekhez kötődő rettenetes kegyetlenségű, véres bűncselekmények filmkockáit vetítik, egyidejűleg injekcióval olyan anyagot jutatnak a szervezetébe, amelytől rosszul lesz. A cél, olyan beidegződést elérni ezáltal a szervezetben, hogy a bűncselekménynek már a gondolatától, sőt a személyétől független látványától is fizikailag rosszul legyen az egyén. Később második világháborús kegyetlenkedésekről következnek a filmek, hogy az egyén az intézményesített rosszal is szembesüljön. „Természetesen” a szörnyű példák nem a szövetségesek háborús bűntetteihez kapcsolódnak, hiába, itt az örökérvényűként leszögeztetett rossz elkülönítése az eszményi cél… A kísérleti skálához mellesleg hozzácsapnak bizonyos zeneműveket, mert hát kimutatták, hogy bizonyos zenei irányzatok, illetve zenék és dallamok kihathatnak az agresszióra. De legalábbis mindenképp serkentőleg hathatnak és aktivizálhatnak bizonyos energiákat és ugye, a kisember ne nagyon akarjon itt különösebb emelkedett lelkiállapotba kerülni, mert hát annak még akármilyen vége is lehet… Efféleképpen kombinál és aggódik a politika. („feketebárány” együttesek) A kísérlet sikerül, vakuk villannak, újságírók siseregnek, Alex szabadul. Közben eltelt két év (pl. 1989-1991, na persze csak abból a megfontolásból, hogy ez egy jövőben játszódó regény) és az Állampártból Kormánypárt lett, úgy feltűnésmentesen, csak semmi forradalom… A Kormánypárt tetszeleg önmaga dicsőítésében, hangzatos programok hangzanak el, elkezdődött a nagy project a bűnözés megszüntetéséhez, megint valami „aranykor” közeleg.
De Alex a kinti világban egyre rosszabbul lesz. Találkozik egy régi áldozatával, aki felismeri. Vénemberek és öregasszonyok verik össze, mert ugye ő már erőszakra képtelen. Csakhogy nemcsak az agresszióra való hajlamától szabadult meg, hanem az egészséges önvédelmi reflexeitől is, az ellenséges külső tényezők már akadálytalanul söpörhetnek át rajta. Alakul a mindenkori zsarnokságok ideális embermasszája, az ellenállásra képtelen munkagépek üveges tekintetű légiói. Aztán az előbbi esethez kiszállva a rendőrök is összeverik. A rendőrök, akiket a hatalom egykori jókötésű, galerit járt keménygyerekekből is toboroz, mintegy zsoldos seregként, köztük van az egyik ellen galeri ex-vezére és egykori buta és primitív bandatársa is. Ütni tudnak, nekik nem kell átlátni semmilyen magasabb szintű politikai összefüggést, sehol, semmikor.
A félholtra vert Alex véletlenül egy szintén korábbi áldozatához menekül, akit történetesen szintén összevertek és a feleségét megerőszakolták, aki ebbe belehalt. A férfi egy író, a filozofikus elmélkedésű Gépnarancs című regénybeli könyv szerzője, Alexet nem ismeri fel, mert akkori tettüket álarcban követték el. Az író nagy idealista és humanista, titokban a rendszer ellen szervezkedik. Felkarolja a szétesett személyiségű, borzasztóan szenvedő, egyre depressziósabbá váló Alexet, az egykori bakancsos huligánt a rendszer ellen akarja faltörő kosként bevetni, a kormány bűneit elrettentő példaként illusztrálva személyével, ezáltal feltüzelni a tömegeket. Az író és baráti köre a szabadságról és a humanitásról áradoznak, de mikor Alex egyfolytában azt kérdezi, hogy vele és a gyógyulásával mi lesz, mintha meg sem hallanák. És itt lóg ki az a bizonyos „lóláb”. Alex csak eszköz. Az ő céljuk pedig a hatalom, a többi csak szemfényvesztés. És folytatódna minden, vagy kezdődne elölről minden ugyanúgy, a tolongás a politikai húsosfazék körül. Valószínűleg. (Mintha már láttunk volna erre is példát kicsiny hazánkban, hogy kisstílű politikuskák egy bizonyos szubkultúrát önön „játékaikra” akartak felhasználni…)
Mindenképp megemlítendő, hogy mikor az író szembesül, azzal, hogy Alexék erőszakolták meg annak idején a feleségét, az addig a bűnözők emberi jogai mellett is élharcoskodó széplélek őrjöngve akar Alexen iszonyatos bosszút állni. Mert ugye mindjárt más a „baba fekvése”, ha saját magunk vagy szeretteink az áldozatok, ismerős a hétköznapokból ez is, igaz?
Alex közülük is elmenekül, végső kilátástalanságában kiugrik egy emeletes ház ablakából, de túléli, kezét-lábát töri. A kórházban másrészt a kormánypárt közbenjárására kikúrálják Alexből az előző terápia reflexeit. Meggyógyul.
A Kormánypárt részéről nem új a taktika, ezt úgy hívják a politika nyelvezetében, hogy: kifogni a szelet az ellenfél vitorláiból. (A szigor számottevően nem enyhül, de bizonyos tűréshatáron belül mérséklődnek a módszerek.)
A záró sorokban Alex a régi törzshelyeken már egy újabb generációból való újdonsült galeri társaival ücsörög, de a gondolatai már másutt járnak. Már nem vedeli a töményet, inkább sört kér. Fiatalabb társai dorbézoló terveire már nem tud beindulni. Feleségről, gyerekről mélázik titokban. A majdani fiára, akinek majd mindent elmesél, hogy ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, mint ő, pedig valószínűleg némelyeket elfog és a fiának a fia is elfogja. Nem, ne értsük félre, Alex nem feltétlenül egy kispolgár lesz, nem valószínű, hogy abban a lehúzó értelemben beáll a sorban, ahogy mondani szokták, de mindenképpen felnőtt.
Bár ezek már nem kimondottan Burgess sugallta gondolatok, de az eljövendő lázadóknak és azoknak a leendő kívülállóknak, akik ma még talán kisiskolások, nem szükséges megmászni az annakidején – nevezzük így - a huligánkorszakkal induló bizonyos szubkulturális szamárlétra fokait. Az idő kérlelhetetlenül túlhaladt ezeken az éveken. Egy letűnt korszak. A lázas ’80-as évek elmúltak. A lázadásnak az óta már vannak kifinomultabb és minőségi megnyilvánulási formái is. Törekedjünk ezekre.
Lehet, hogy valaki majd legyint, hogy Burgess remek regényébe beleerőltetek dolgokat, de számomra ezeket a gondolatokat elevenítette fel a regény.
Okvetlenül meg kell említenem még, az átfogó ismertetés kedvéért annyit, hogy van igazság abban, hogy egyszer talán minden tanult dolognak hasznát lehet venni. Értem ez alatt az általános-, majd inkább a középiskolai orosz nyelvi tanulmányaimat (igen, én még az a generáció vagyok), mivel Alex és társai nyelvezete egy orosz nyelvi alapú zsargon, amely egy igazán színes és sajátos nyelvezetet ad a műnek, a nyelvi ismeretek nélkül is a közérthetőség határán belül.

Andriska István

A  film
Anthony Burgess regénye, az A Clockwork Orange 1962-ben jelent meg, és hallatlan siker volt. Ne higgyük azonban, hogy tíz évvel később, amikor Kubrick film-verziója megjelent, kicsit is veszített fényéből. Valójában még a 90-es évek elején is szokás volt e filmről illetve a regényről csevegni - rendes esti szórakozás közepette. Évről évre, emberek milliói rengeteget beszéltek róla, ezek a beszélgetések pedig, mint a guano, keményen és vastagon rárakódtak arra, ami a regény és a film eredetileg volt, és így a Mechanikus Narancs már a 90-es évek elején is kőkemény, kikezdhetetlen klasszikus volt. Az is jelmező, hogy amíg legtöbb klasszikus művet egy idő után az aktuális új generáció elkezdi bontogatni, emésztgetni, feloldani, mint víz a kockacukrot, mondván, hogy "nem is annyira olyan", "nincs benne annyi" stb., addig a Mechanikus Narancs, minél régebbi mű, annál kikezdhetetlenebb. Akármilyen generáció is kezdené el kóstolgatni, biztos, hogy a történetben szereplő ultra-erőszakkal gyűlne meg a baja, amiáltal egyből egy kispolgári szerepbe kényszerülne, és csak a már megpukkasztott polgárok sorát gyarapítaná - lebontás helyett. A Mechanikus Narancs tehát érinthetetlen mű - ez azonban nem szabad hogy bárkit si zavarjon.

A film kulcsa a "stilizált" szó, mint "stilizált erőszak". Ez a kulcs-elem, ehhez elég megnézni, min alapul, miről szól Burgess regénye? A hivatalos válasz természetesen az, hogy a szabad akaratról a társadalom és a politika álszentségéről - ám ha nem szeretnénk, hogy tompa kispolgárt gyártson belőlünk e film puszta elemzése is, akkor inkább megmondhatjuk az igazat, minek is szépítenénk, nem igaz? A regény (és nyilván a film is) egy szociopata (társadalmon, embereken keresztül gázoló, gátlástalan) bűnöző ámokfutásáról, karrierjéről szól (legelsősorban). Ebben a minden emberi értékrenddel, törvénnyel, morállal, jó érzéssel szemben ámokfutó bűnözőben furcsa mód van valami felszabadító - bár lányok, nők, gyerekek 100%, hogy sosem élvezhetik ezt a filmet. Ezt a felszabadult állapotot osztja meg nézőivel (fiatal férfi nézőivel) a film, ezt a trippet dobja piacra, alkalmazza hatáskeltés érdekében. A könyv és a film nagy hatásának a titka az, hogy ennek a legdurvább bűnözőnek a történetét meséli el - e brutális bűnöző saját szavaival, saját nézőpontjából. Végül pedig, illetve a film második felvonásában (amikor Alex börtönbe kerül), ennek a bűnözőnek a sorsáért fogunk úgy aggódni, mint egy normális film, egy normális történet normális (pozitív tulajdonságokkal rendelkező) főhőséért. Miről van itt szó, mi történik? Az egyéni szabadság egy minden határon túli hiper-verzióját tárja elénk a film, Alex de Large az csinál, amit akar, nem fél senkitől és semmitől - teljesen szabad, a társadalmilag, emberileg már nem is értelmezhető módon. Furcsa tény, de így van, és nem nekünk kell elszámolni vele, hanem a pszichológiának, hogy ez az őrült, gyilkos szabadság is képes felszabadító hatást gyakorolni az emberekre.

Szerintünk ennek a furcsa jelenségnek 3 kiváltó oka van. Egyrészt az illető ember társadalmi, társas lényként való elnyomottsága, frusztrált volta (értsd, a korlátok, amikbe a környezetében lévő emberek miatt ütközik nap, mint nap). Másrészt az egész élmény kulturális csillapítottsága, értsd, a tény, hogy ezt a történetet a néző nem habzó szájjal, véres ingben meséli egy rendőrőrsön, hanem egy kulturálisan, társadalmilag elfogadott regényben olvassa, mihez becsületes, morálisan adekvát módon jutott hozzá egy könyvesboltban vagy egy mozi jegypénztárában. Harmadrészt, és egyáltalán nem utolsó sorban, fontos e történetek ábrázolásbéli csillapítottsága, értsd, a Hófehérke is horrorfilm, ha egy-az-egyben vizualizálják, és az Iliászt sem lapozgathatnák vidáman a kisiskolások, ha dokumentumfilm lenne.
Mondunk két példát is, az egyik Bunuel filmje, a Szabadság Fantomja, amelyben van egy fickó, aki felmegy egy torony tetejére, a város központjában, és távcsöves puskával szedi le az áldozatait - csak úgy. Az ember, ha ebbe ma belegondol, kiveri a hideg víz, a moziban mégis tök vicces volt, és feltételezzük, ma is az lenne. Elképesztő, nem? Érdemes persze elgondolkodni azon, hogy egy ilyen vicces jelenet vajon nem ad-e valamiféle lökést, inspirációt olyan embereknek, aki később kilépnek az emberi élet medréből, és átváltoznak gyilkossá (szerintünk nagyon is sok, de ennek megvitatása messze túlmutatna e kis cikk és egyáltalán egy filmes vita keretein).
Vagy ott van a nagyszerű Boris Vian, akinek a Tajtékos Napok c. regényét ki ne imádná? Vian írt azonban olyan regényeket is, mint Öljünk Meg Minden Rohadékot - amihez már nem volt szerencsénk a Köpök a Sírotokra "fantasztikus hatása" miatt. A lányok megerőszakolása bizonyos kultúrákban egyszerűen sokkot okoz az embereknek - talán ezért "nem jött be" annyira a Köpök a Sírotokra. A sors iróniája, hogy Vian épp a Köpök a Sírotokra premierjén kapott szívrohamot, mert sokkot okozott neki a film.
Oda akarunk kilyukadni, hogy egyrészt a társadalom- és emberiség ellenes bűnözők "egy ideje" fel-felbukkannak témaként az irodalomban és a filmekben is, legutóbb lásd Bret Easton Ellis Amerikai Pszichó-ját a sorozatgyilkosról, amely történet a könyv után értelemszerűen meg jelent a moziban is, de természetesen visszamehetnénk Villon-ig, aki mellesleg maga is ölt embert. A társadalom és emberiség ellenes minőséget azonban mindig csillapítják valamilyen módon, amit egy írott mű esetében viszonylag könnyű megoldani, mert egyszerűen úgy tálalják, hogy amit olvasunk, azok nem az író gondolatai, hanem magáé az elkövetőéi - jelen esetben Alex de Large-éi.

Kubrick remek kulcsa ehhez a történethez a stilizálás, ami a jeleneteket kicsit eltávolítja a nézőtől, a közvetlen átélhetőség helyett egy távolságtartó megjelenítés révén. A film jelenetei szembeötlően teátrálisak, kissé műtermiek (ami pozitívum, hiszen a filmet eredeti helyszíneken forgatták), sterilek, színpadias, vákuumos stílusúak, amik elérik a szükséges csillapítást, és lehetővé teszik hogy a néző (aki fiatal férfi) fennakadás nélkül élvezhesse a szabadság e hiper-szintjét, amit a film kínál. Nagyon szépen van fényképezve, de ugyancsak rengeteget köszönhet a kitűnő (a mai napig csúcsot képező) díszleteknek, és az észbontóan profi jelmezeknek.
A stilizálás további Kubrick-i eszköze, hogy tulajdonképpen minden beállítás egy-egy külön jelenet. Olyan, mintha egy képeskönyvet lapozgatnánk - ahol a mi képzeletünk teremti meg a történetet, és nem maga a film - így az film keze tiszta marad :) Ugyanilyen fontos elem a zene, amivel Kubrick a 2001 Űrodüsszeia c. filmjében már bemutatkozott. A zenét fordítva használta, mint általában szokás volt, mások a filmbe tesznek be némi zenét, Kubrick azonban zenébe tette bele a jeleneteit (mint egy klip esetében szokás). A Mechanikus Narancs képeskönyv-jelenetei beállításokból, de talán még inkább zenei egységekből állnak össze fejezetekké.
A zenével kapcsolatban Kubrick legeslegnagyobb találmánya Purcell remek gyászindulója, amit Walter Carlos (Wendy CArlos) elektronikusan eltorzított (amire példát talán csak a zseniális Bódy Gábor filmjeiben láttunk, lásd Psyché, A Démon Berlinben). Ezáltal összeért a film stílusa. A Purcell gyászindulónak mellesleg további tökéletes tulajdonsága, hogy "gyászinduló" - értsd, szívet tépő szomorúság. Alex de Large első szám első személyű elbeszélése a vásznon ettől az önsajnálat legmélyebb alaphangját megadó gyászindulótól válik olyan átütővé, mint amilyen. Erre jön rá a a narráció, Alex (illetve Malcolm McDowell) saját hangja. Erz a struktúra, ez az ábrázolási kombináció, a stilizálási technika adja Kubrick filmes adaptációjának elvitathatatlan erejét.
Mellesleg éppen ez a stilizálás az, ami a könyv rajongói számára enyhe csalódást okozott. Érhető, hiszen ők a könyv után egy filmtől a könyvbéli dolgok felerősítését, eszkalációját várták volna - és nem a tompított, csillapított, stilizált előadásmódját. Ez rossz nekik, de jó nekünk, és jó Burgess-nek is, mert nem kellett szívrohamot kapnia a film premierén :)
Kubrick a film forgatókönyvének írásakor valójában ugyanúgy járt el, mint Burgess, annyi különbséggel, hogy amíg Burgess egyszerűen Alex de Large szájába, személyébe, szubjektumába helyezte az egész történetet, és így konkrétan semmi felelősséget nem kellett vállalnia Alex gondolataiért, tetteiért, addig Kubrick (talán a mozivászon leleplező képessége miatt) kénytelen volt ezt a szubjektív elbeszélést különféle rásegítésekkel megtoldani, hogy a néző ne idegenedjen el a főszereplőtől. Egy bűvész teljes arzenálját fedezhetjük fel azon eszközök között, melyeket Kubrick bevet Alex iránti szimpátiánk felkeltése, megtartása érdekében. Ezek az eszközök természetesen Burgess regényéből, illetve Alex karakteréből eredeztethetők (honnan máshonnan), Alex szubjektív látásmódjából, amit Kubrick-nak már a film objektív látásmódjaként kellett előadnia. Ez a film legnagyobb teljesítménye, hogy ez sikerült, és ennek érdekében kellett Kubrick-nak a legtöbb trükköt bevetnie.

A legszembetűnőbb megoldás természetesen a Macskás nő meggyilkolása. Adva van egy gazdag hölgy, aki egy egészség farmot üzemeltet, jóga, meg ilyesmi, és macskáival él, rengeteg macskával. A randalírozó Alex-szel, aki a szemünk láttára halára rugdosott egy idős bácsit, halára vert egy írót, és társaival brutálisan és tömegesen megerőszakolta a feleségét, semmi bajunk sincs, elfogadjuk, hogy ő a filmünk főhőse, aki olyan, amilyen. Ezzel szemben a macskás nő élből ellenszenves - a macskákat nem azért adták neki írói, hogy szimpatikussá tegyék. A nő bizalmatlan, és nem engedi be a segítséget kérő brutális bűnözőket, bár nem tudja róluk, hogy bűnözők, szóval ez is a nem annyira szimpatikus irányba tolja el a karakter tónusát. A csúcs azonban az, hogy lakásában egy hatalmas hintázó péniszt ábrázoló porcelánszobor díszeleg. Ha szegény nő eddig nem volt antipatikus, akkor erre még rátesz egy lapáttal, hogy gorombán elkezdi fenyegetni Alex-et, hogy kidobja, sőt, végül rá is támad. Verekedés közben is jellemző, hogy először a nő akarja leütni Alexet egy szoborral, tetejébe mindennek, egy Beethoven-szoborral (amire Alex különösen érzékeny :)), és Alex "csak azután" üti agyon a nőt, miután ő megpróbálta őt leütni. A gyilkos eszköz természetesen nem is lehet más, csak a porcelán pénisz, így a néző úgy könyvelheti el, hogy "magának kereste a bajt", "ráadásul "ő támadta meg, és ő akarta elintézni egy szoborral Alex-et - aki betört a házába. Hiába, ahogy mondani szokták, az ördög a részletekben rejtőzik:)
Kubrick eszes beavatkozására jellemző, hogy a könyvben szó sincs erről a hatalmas porcelán-péniszről, Alex egy egyszerű ezüstszoborral üti agyon szegény nőt.
Ugyanezt megtaláljuk a félholtra vert idős bácsi esetén (ahol a probléma a bácsival az, hogy hontalan, és alkoholista), a könyvben szerepel egy hontalan megverése is, de ez a bácsi konkrétan egy könyvtárba visz vissza könyveket - tehát nem hontalan, és nem alkoholista (feltételezve, hogy e két dolog "bűn"). A könyvtáros jelenetet egyébként le is forgatták, és csak végül döntöttek a két bácsi "összevonása" mellett.


Ehhez hasonlóan Alex a regényben megerőszakol két 10 éves kislányt, ez a jelenet a filmben egy "picikét" tompítottabb, csillapítottabb verzióban jelenik meg, két legalább 17 éves, felnőtt lány önszántából felmegy hozzá szexelni. Így egy vicces, gyorsított szexjelenetet láthatunk, és attól sem kell tartani, hogy a néző e jelenet hatására elveszíti gondosan felépített szimpátiáját Alex iránt. Kubrick tudta, hol a határ, és ezek a trükközések, kozmetikázások voltak hivatottak elérni, hogy a film végig a határon belül maradjon, de mi is ez a határ valójában?
Természetesen a polgár-pukkasztásról beszélünk. A polgárpukkasztás, a szó tettlegességre utaló árnyalatával ellentétben olyan dolog, amit a művészek közvetve, nem akaratlagosan szoktak volt elkövetni, például az 1900-as évek elején. A művészet célja természetesen a kifejezés, és nem valami reakció kiváltása a kispolgárokból. Rengeteg művész művei voltak polgárpukkasztóak, Kokoschka, Picasso, Bunuel, ám ez korántsem jelenti azt, hogy e művészek elsősorban polgárpukkasztásra törekedtek (a polgárpukkasztásra rá is lehet játszani, és az idők során rengetegen rá is játszottak, ennek tárgyalása azonban messze túl mutat e kis írás keretein).
Kubrick találmánya az, hogy a Burgess által Alex-re szabott brutális tetteket kicsikét áthangolta, és polgárpukkasztásnak álcázta. Egy sznob író a nála fiatalabb bombázó felséggel olyasmi, amire tehetünk néhány negatív megjegyzést, az idős bácsi, aki hontalan és alkoholista, ugyancsak olyan karakter, akire mondhatunk pár rossz szót, és természetesen a macskás hölgy is ilyen - ám ezeket a bizonyos logika alapján "megvetendő" tulajdonságaikat Kubrick kölcsönözte nekik, ugyanúgy, ahogy a két megerőszakolt 10 éves lány karakterét is ő cserélte szexi, belemenős, 17 éves, önszántából szexelő lány karakterére.
Kétségtelen, hogy ezek a csúsztatások, ez a bűvészkedés, ez a lavírozás alapvető feltételei voltak a film sikerének, elfogadottságának. A Kubrick-verzióval a film és a nézők egyaránt jól jártak (például a 10 éves lányok megerőszakolásának elsimításával), Burgess és a regény azonban veszítettek.


Burgess egy roppant tehetséges író volt, a Mechanikus Narancs pedig egy elképesztő módon ihletett, és jól sikerült alkotás, egy remekmű. Ha csak a filmet tekintjük, sajnos nem fogjuk érteni a dilemmát, amit Burgess felvázolt. A Film alapján csak egy felemás dilemma bontakozik ki, hogy tudniillik mi a jobb, egy félelemmel átitatott, megbuherált agyú zöldség, egy mechanikus narancs, amely felszínét tekintve (Burgess-i hasonlat) amely belsejében csikorgó fogaskerekek produkálják a szép felszínt, egy személy, aki a szabad akaratának kiiktatása révén produkálja a normális viselkedést (Burgess nagyon komolyan vette a szabadság és az emberi méltóság fogalmát). A filmet nézve nem értjük, hogy a dilemma miért csak erre a két alternatívára épül. Mert hol van a harmadik lehetséges verzió, hogy tudniillik valaki azért "jó", vagy azért javul meg, mert ez a dolgok rendje, mert ez az emberi mód? Nos, Burgess regényében a harmadik verzió ott van, az utolsó fejezetben, amikor Alex találkozik a negyedik bandataggal, aki megnősült, dolgozik, és boldogan él - és Alex azt kívánja, bárcsak ő is ilyen módon tudott volna kigyógyulni korábbi bűnözői énjéből. Ez az könyv amerikai kiadásából kimaradt (a kiadó kihagyta), Kubrick pedig ezt olvasta (először), ami természetesen nem mentség. Kubrick később, 1996-ban azt nyilatkozta, hogy a Burgess-i befejezést túl optimistának, nem eléggé realisztikusnak találta. Ez azért már elégé komoly kozmetikázásnak felel meg, még akkor is, ha az amerikai könyvkiadó ujja volt a ravaszon.
A filmet nézve úgy tűnik, vagy egy érem, és annak két oldala, A és B. Van amikor Alex támadja a társadalmat, és van, amikor a társadalom támadja vissza Alex-et, és úgy tűnik, arról szóla történet, hogy egyik sem az "igazi". A regény azonban egy 15 éves srácról szól, Alexander de Large (szó szerint: Nagy Sándor) kalandjairól, aki elvetemült bűnözőként tengeti fiatalkorát, a regény végén pedig felnő, és meggyógyul, és ráébred, hogy ő is normális, emberi életet szeretne, mint Pete, a negyedik ex-bandatag, aki túljutott az erőszakon, és rendes polgárként letelepedett. Elkövetett bűneivel kapcsolatban pedig úgy véli, azok a fiatal korának elkerülhetetlen folyományai voltak. Ez azért más történet, mint amit a filmben látunk.
Akárhogyan is, a film ugyanúgy, mint a regény a szabadságról szól - még ha még oly brutálisan és gyomort felkavaróan is. A film felszabadító, hiszen egy szociopata a főszereplője. Burgess mentségére szóljon, hogy ő nem egy karrieréhes, befutni vágyó, gátlástalan fiatal író volt, aki egyszerűen teleírta nemi erőszakkal a filmjét. Burgess-t a társadalom és az egyén viszonya komolyan foglalkoztatta, ráadásul személyes tragédiája, hogy a II. Világháború alatt őt és feleségét 4 dezertált katona megtámadta, és agyba főbe verte, a feleségét meg is erőszakolták, a hasát rugdosták, és elvetélt.
Nem hisszük, hogy ha "hasonló" ultra-erőszak filmek keletkeznének a jövőben, azok egyáltalán jó filmek lehetnének, sőt, a Mechanikus Narancs maga bizonyította be elsőként, hogy egy olyan film, amelyben a gátlástalanság, az erőszak ilyen hangsúlyos szerepet játszik, kártékony lehet. Angliában több olyan bűntényt is elkövettek, köztük gyilkosságot, nemi erőszakot, amelyről a tárgyalás során kétséget kizáróan kiderült, hogy az elkövetőket a film ihlette, ezért aztán a filmet Kubrick kérésére a Warner Brothers Angliában vissza is vonta a piacról.
A Mechanikus Narancs, mai szemmel jó dologról szól, de túlságosan, sőt, megengedhetetlenül brutális módon. Akkoriban azonban, a 60-as évek végén, a 70-es évek elején, amikor például a Zabriskie Point vagy a Bonnie and Clyde is keletkeztek, az embereket jobban izgatta az egyén szabadságának filozófiája, mint amennyire az erőszak szerepeltetése zavarta őket egy filmben. Akkoriban az emberek jobban drukkoltak az egyén szabadságának, mit a társadalom olajozott működésének. Ma már természetesen nem tudunk visszalépni ezekbe az időkbe, nem tudjuk a világot az akkori szemünkkel nézni, ám megpróbálhatjuk e műveket a maguk helyén megérteni, és ha sikerül, nagyon jól járunk.

-jepe-

A ki Anthony Burgessnek (1917-1993), akit Egy tenyér ha csattan és Beteg a doktor című regényei alapján is ismerhet a magyar olvasó, leghíresebb műve a Gépnarancs. 1962-ben látott napvilágot, s azóta mit sem veszített aktualitásábó