Zöld
Azt hitte, ez lesz az utolsó szín, amit életében lát. Súlyos, már-már feketébe hajló zöld volt, ezer és ezer bódító illatú falevél színe. A csendes rengetegé. A nyár derekáé. A gyümölcsé, amibe nem is olyan régen beleharapott. Gyönyörű zöld volt. Úgy hitte, ez az ő halálának egyszeri, megismételhetetlen színe. Hogy mégsem lett az, azt csak saját magának köszönhette: annak a döntésnek, amit nem is túl sokkal azután hozott, hogy lenyelte az első falatot a méregzöld gyümölcsből. Abból a méregből, ami iszonyatos görcsbe rántotta egész testét, és olyannyira elhomályosította, megtörte tekintetét, hogy amikor a földre zuhant, már nem látott mást, csak a majdnem fekete lombokat. És a sötétség peremén derengő napfényt.
Akkoriban őt még csak úgy hívták: Chei.
Angyal
Amikor magához tért, az a másik valaki már mellette ült a fűben.
- Köszönöm - morogta ő, miközben megpróbált feltápászkodni. Összeszorította fogait, ujjait belemélyesztette a nedves földbe, de még nem tudott annyi erőt parancsolni sajgó izmaiba, hogy megtartsa ma¬gát. - Akárki is vagy, köszönöm. Tartozom neked.
- Mit köszönsz? -A másik feléje fordította a fejét, de ő mégsem látta tisztán az arcát.
- Azt köszönöm, hogy meggyógyítottál. Miért gyógyítottál meg? - kérdezte Chei hunyorogva. - Te valamiféle erdei pap vagy?
- Nem - felelte a másik olyan lassan, mintha attól tartana, hogy Chei félreérti. - Erelih vagyok, Arel istennő angyala.
- Gúnyolódsz? - kérdezte ő gyenge hangon. Vég¬re sikerült felülnie. - Hidd el, még a gúnynak is édes az íze, amikor azt jelenti: élsz.
- Könnyen lehet - biccentett a másik, felhúzott szemöldökkel, ugyanakkor láthatóan megkönnyebbülten. - Elhiszem neked. De ha megdörgölnéd a szemed, talán...
Chei megtette, amire kérték. Aztán megint elájult. Rájött, hogy Erelih nem hazudik.
Arel angyala türelmesen üldögélt mellette a fűben. Várta, hogy Chei újra magához térjen.
Egy szöcskét figyelt, hogy ne unatkozzon.
Istenek és büntetés
- Az arcod! - kiáltotta Chei kicsivel később. - Az arcod!
-Az arcom, igen, az arcom. Mégis, mire számítottál? Olyasmire, amit a festők festenek? Az angyalok arcát nem lehet jól lefesteni. Mások a... fények.
- Meg a színek is - morogta Chei bizonytalanul, és közelebb hajolt Erelihhez. - Ez milyen szín? Zöld?
- Nem - felelte az angyal. - Nem zöld. De ez igazából lényegtelen, nem gondolod?
- Neked lehet - Chei óvatosan, nagyon óvatosan felkelt a földről, és leporolta a ruháját. - Én azonban nem látok minden nap angyalt.
Erelih megvonta a vállát. Chei a szeme sarkából próbálta megnézni a szárnyait. De nem voltak neki.
- Testet ölteni furcsa dolog - sóhajtotta az angyal, mint aki észrevett valamit. - De neked tényleg nem ezzel kéne törődnöd.
Chei megborzongott: a feje búbjától a lábujja hegyéig kirázta a hideg.
- Igazad van - felelte azután lehajtott fejjel. - Bár már megköszöntem, hogy meggyógyítottál, belátom, akkor még nem hittem el neked azt, hogy ki vagy, és hogy ki küldött, így hát...
- Várj - szakította félbe Erelih mind a mondandóját, mind a mozdulatot, amivel Chei épp térdre akart ereszkedni. - Várj. Én nem gyógyítottalak meg. És Arel sem.
Chei mogorván összevonta a szemöldökét.
- Akkor hát ki tette? - kérdezte kissé talán nyersen. Aztán elsápadt. - Vagy meghaltam volna, és te a lelkemért jöttél?
Az angyal megrázta a fejét, kétszer egymás után.
- Nem. És nem. Nem haltál meg. És nem gyógyított meg senki.
- Magamtól gyógyultam meg? - Chei ezúttal elmosolyodott.
- Nem gyógyultál meg - felelte csendes, bánatos hangon az angyal. - És már nincs sok hátra az életedből.
Chei döbbenten meredt rá.
- A gyümölcs, amiből ettél, így mérgez - folytatta Erelih, egyre halkabban. - Az első roham után azt hiszed, semmi bajod. A második után meghalsz.
- Mi... miért? - Chei torkából fojtott nyöszörgésként szakadt ki az egyetlen szó, ami abban a pillanatban egész létét kitöltötte.
- Rövid leszek, mert nincs sok időd. Volt egyszer egy fiú, réges régen, aki nagyon magára haragította az isteneket. A legtöbb istent legalábbis. Hogy miért? Hm. Mondjuk úgy, hogy kifürkészte egy titkukat. Az egyiket a sok közül. De ez elég volt ahhoz, hogy szörnyű büntetést kapjon. Fává változtatták, olyanná, ami azelőtt még sosem volt.
Chei körülpillantott a tisztáson. Zöld, méregzöld, mindenütt.
A csend - és ez a szín. Fák.
- Azóta - folytatta Erelih - azóta már sok van belőle. De mindegyik ó. Mindegyik ilyen fa. Ő mérge-zett meg téged. Itt van körülöttünk. Hallgat minket. Most is. Azt várja, hogy meghalj.
Chei falfehér lett. Ismét csak azt tudta kérdezni: „Miért?"
Erelih az egyik ősöreg faóriás mellé lépdelt, és a kéregre tette a kezét.
- Azért, mert szívdobbanásnyival azelőtt, hogy meghalnál, megtudod tőle mindazt a titkot, amit év-századok alatt összegyűjtött. Emberekről, Ynevről... az istenekről. A világról, amelyben Ynev csak por-szem. És az az igazság, hogy ezért halsz meg. Azért, mert halálra rémülsz majd attól, amit megtudsz. A tudás a méreg - most is ott van a véredben. És a fejed felé tart.
Chei ajkai némán formálták ugyanazt a szót, amit eddig is.
- Az istenek miatt, Chei. Nem akarják, hogy kitudódjanak a titkaik. Egyáltalán nem. Ezért halállá tették az igazság minden cseppjét, amit titkon akarnak tartani. És az emberek elfogadják ezt, mert amúgy is halálra rémülnek attól a tudástól, aminek magját a Fiúfa a gondolataikba ülteti... A gyümölcsével.
- És... - dadogta Chei irtózattól eltorzult arccal és miért csinálja ezt, ha tudja, hogy mindenkit megöl?
- Mert gyűlöli az isteneket. És gyűlöli azokat az embereket is, akik nem elég erősek. Akik nem akarják az ő igazságát. Akik a halálba menekülnek előle. Chei igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Ökölbe szorított kezén fehérre váltak a körmei, az ujjai még a vére is kiserkent a tenyeréből. De ez segített.
- Ha úgy döntenék - kérdezte -, hogy megtartom az életem az igaz titkokkal együtt, mi lenne? Sikerülne? Erelih magához intette Cheit, a fa mellé. Amikor
Chei odaért, az angyal a haragos göcsörtökbe dermedt kéreg felé fordult, úgy válaszolt:
- Igen. Sikerülhet. Ha elég erősnek bizonyulsz. A döntés az első lépés - de utána még ki kell bírnod a fájdalmat, amit az istenek akarata okoz. Az akarat, hogy meghalj, a titkaikkal együtt.

- De én nem akarok meghalni! - kiáltotta Chei. - inkább a titkok, inkább a fájdalom!
Hirtelen a torkán akadt a szó.
- Te... Te miért segítesz nekem? Hiszen Arel sem más, mint isten! Ő nem félti a titkait?
- Hát ez az - felelte az angyal. Baljós mosoly játszott az ajkain. - Már hogy ne féltené!?
Ez az életed
Chei a földre roskadt. Úgy érezte, megszakad a szíve, és nem marad mása helyén, mint egy lyuk. Egy üres, feketészöld, méreg-édes lyuk.
- És akkor... akkor mi lesz most?
- Döntöttél - felelte az angyal. - Titkok és fájdalom. Ezt választottad.
- Nem - szegte fel a fejét Chei dacosan. - Még nem késő. Arel elébbre való a szívemben, mint ezek a titkok. Mint a fájdalom... mint az életem. Inkább a halált fogom választani, ha eljön az idő.
Bátran beszélt, és büszkén - de közben a földön gubbasztott, a lágyan hullámzó fűtengerben, és érez-te, hogy ha fel kéne kelnie, cserben hagynák a lábai. Remélte, hogy az angyal nem veszi észre, mennyire remeg a teste - remélte, noha tudta, hogy az angyal úgyis mindent észrevesz, amit akar.
- Chei, Chei - Erelih hangja váratlanul dorgálón hangzott. - Miért nem hallgatod meg, mit akar Arel? Chei mélyet sóhajtott.
- Az előbb mondtad, nem? Megőrizni a titkait.
- Önfejű vagy - ingatta a fejét az angyal. - Igaz, Arel is az. De ő nem akarja, hogy meghalj.
- Miért? - kérdezte Chei megzavarodva. - Nem értem.
- Pontosan azért, mert te meghalnál érte.
- Akár a többiek. Azt sem akarta Arel, hogy ők meghaljanak? Nem, tényleg nem értem. Ez önellentmondás.
Az angyal lekucorodott Chei mellé a fűtengerbe.
- Nem az. Nem, mert te nem félelemből mondod, amit mondasz - magyarázta nyugodtan. - Te nem rettegsz, és nem is rettegnél Arel haragjától. Téged a szeretet vinne a halálba, nem a félelem.
- No és a titkok? A szörnyű titkok?
- Várd ki a végét. Nekem most fel kell fednem előtted néhány olyan rejtélyt, amit egyetlen eleven halandó sem ismer ezen a világon. Egyetlen egy sem... talán csak a fa, aki egykoron fiú volt. De ő már...
Chei összevont szemmel, kérdőn pillantott az angyalra. Sejtette, hogy az mit fog mondani, de nem akarta elhinni.
- Ö valójában már halhatatlan - fejezte be Erelih a mondatot. - Nincs igazi hatalma felette senkinek. Az istenek sem pusztíthatják el. Sok mindent megtehetnének vele... de még ők is félik a titkait. Félnek tőle.
- Arel akar velem valamit? - motyogta majdhogynem hangtalanul Chei. - Tőlem, úgy értem? Ugye? Azért vagy te itt. Hogy megmentsd az életem, és azután kérj cserébe valamit.
Erelih végigsimította Chei arcát.
- Nem, Chei. Azért vagyok itt, hogy elmondjak neked dolgokat. Hogy tudd, amit tudnod kell, amikor valójában döntesz majd... élet és halál között.
- Miért?
- Azért, mert szereted Arelt. És mert Arel tudja, hogy téged nem kell majd kérnie, hogy úgy tégy, ahogyan azt ő szeretné. Te magadtól fogod kitalálni, mit kell tenned. Már ha az életet választod.
Chei biccentett, és az angyalra emelte a tekintetét. Halljuk azokat a dolgokat, mondták a szemei. Halljuk, hogy dönthessek, amikor döntenem kell.
Így nyert bepillantást Ynev és Ynev isteneinek
borzasztó titkaiba az az ifjú, akit akkoriban még nem Mogorva Cheiként ismertek az emberek.

II.
Kalandozók
Ha az életet választod, kalandozó leszel, Chei. És talán te leszel az egyetlen közöttük, aki tudni fogja, mit jelent a maga teljes igazságában az a szó, hogy kalandozó. Mert senki nem tudja most, hogy kik is ezek az emberek valójában. Még ők maguk sem tudják pontosan, mit is neveznek néven, amikor ezt a szót kiejtik a szájukon. Azt hiszik, önmagukról beszélnek - de ennél nagyobbat nem is tévedhetnének, Chei. Mert nem másról beszélnek, mint az istenek kesztyűs kezéről, s fátyol mögé rejtett szeméről. Azok, akik kalandozónak születnek, az istenek erejét hordják magukban - mert nem mások ők, mint az istenek gyermekei, olyan halandók, akiknek vérvonalában álcát öltött isteneket találhatnál, ha módodban állna. De nem áll módodban, mert halandó vagy, és az isteni örökség, ami hatalmat ad neked, ami kiválasztottá tesz, irányít is. Nem erőszakkal, hanem lágyan - úgy, ahogy a folyót a homokos meder. Azt kérdezed, miért? Miért van mindez? Várj! Folytatom.,
Az istenek egykor régen, ennek a világnak a születésénél léptek a halandók közé, hogy fiakat, s leányokat nemzzenek, akik majd továbbadják vérüket, s vérükkel - mindegyre hígulóban ugyan - az erejüket is. A lehetőség, hogy megismerjék azt a világot, amit a teremtés előtti részeg mámorban nem terveztek meg, nem jártak be, nem ismertek meg, nem vontak hatalmuk alá. A kezdetek kezdetén, vagyis e világ kezdeteinek kezdetén az istenek korlátlanul beleszólhattak bármibe, amibe kedvük tartotta - de nem láthatták a következményeket, nem tudhatták, nem hoznak-e valamely lépésükkel végső pusztulást birodalmukra, vagy akár saját magukra. Nem ismerték azokat a szabályokat, amik saját világukat irányították - nem ismerték őket, dacára annak, hogy ők maguk voltak felelősek értük. Részegek voltak akkor, igen, a menny részegítette meg őket annyira, hogy gondolkodás nélkül teremtettek, kábultan, bódultan, már-már öntudatlanul. És most saját halandó leszármazottaikat használják arra, hogy megismerjék mindazt, amit létrehoztak. A megismerésen keresztül pedig hatalmat nyernek felette.

Amikor az utolsó kalandozó is meghal, az istenek teljesen uralni fogják ezt a világot. Mindent. Már nem lesz szükségük kalandozókra.
És ez az, amit Arel nem akar. Ezért kellesz te, Chei.
Istenek
Ne félj. Csak annyit mondok el most, amennyi lehetővé teszi neked, hogy tiszta fejjel dönts majd a legkínzóbb gyötrelmek között is. Mert szörnyű pillanatok várnak rád, Chei. Borzalmas dolgokat fogsz megtudni - olyanokat, amik elől eleddig mindenki a halálba menekült, a Fiúfa kivételével. De ha most jól figyelsz rám, átvészeled majd az igazság perzselő poklát, inert már tudni fogod, miből táplálkoznak a lángok. És nem feleded majd el, ha nem akarod, amit most mondok neked: Arel, noha az istenek közé tartozik, el akarja oltani a gyilkos tüzet, ami az igazság körül lobog. És azt hiszem, te is így akarsz majd tenni. Mert felismered majd, ha akarod, hogy milyen veszedelmes is az a tűz. Te érteni fogod, miből nyerhetsz ellene vizet. Mert látni fogod, mifélék az istenek valójában. Az istenek a tűzből valók. Ebből a tűzből.
Igen, Chei, Arel is.
Most figyelj jól: felfedem előtted az első, a legszörnyűbb kulcsot. Azt, amiről, ha életben maradsz, nagyon sokáig nem fogsz senkinek sem beszélni.
Az istenek nem istenek, Chei. Egyikük sem. Valójában angyalok mind. Hatalmasak, iszonytatóan és felmérhetetlenül, de mégis csak angyalok. Egyikük sem mindenható - ha bármelyikük az lenne, hidd el, már csak ő lenne, egyedül. De nem. Nem azok. Arel sem az. Őket is teremtették. És tudod, ki teremtette őket, Chei? Minden jónak és minden rossznak, minden létezőnek és minden nem létezőnek egyetlen forrása, a láthatatlan, az önmagáról mindörökkön hallgató, egyetlen Isten. Akinek Ynev és eme új világ istenei egykoron az angyalai voltak - egészen addig, míg részeg eszetlenségükben fel nem lázadtak, s ki nem forgatták a régi világot a helyéből. Nem, nem pusztították el - de mégis, mindent újra teremtettek rajta. Annak a világnak, ami ugyanez volt, csak egy másik időben, mindörökre vége, mert a részeg angyalok - az időn túl - istennek kiáltották ki magukat, s versengeni kezdtek egymással a hatalomért. Igen, Chei, Arel is.
Az egyetlen igazi Isten pedig hagyta ezt. Mert mindez egyezett az Ő akaratával. Látni akarta, mihez kezdenek nélküle.
De Arel volt az első, aki ráébredt, mit is tettek, mi is történt valójában.
Ő volt az első Nagy Angyal, aki kijózanodott. Aki megbánta, amit tett - és aki tanulni akar a hibáiból. És ezért szereted te őt, Chei.

A zöld könyv
Lehetetlen elmondani, mi történt. Ezért elmondok neked egy másik történetet. Rövidre fogom, ígérem.
A Mennyei Királyságban élt egyszer egy vén bölcs. Az ő gondjaira voltak bízva az Öreg Könyvek, melyekben minden számba vétetett, ami valaha történt. Ezer és ezer szerzetes sürgött-forgott szakadatlan, hogy az Öreg Könyvek teljesek legyenek, hogy semmi ne maradjon ki, se egy újszülött, se egy áradás, se egy pillangó szárnyának finom rajza. A vén bölcs pedig mást sem tett, mint írt, olvasott, jegyzetelt, és irányította a szerzeteseket.
Ezt a vén bölcset Mendének hívták.
Történt egyszer, hogy Mende meghívott magához egy ifjú szerzetest - azt, akiről úgy érezte, egyszer, ha annak eljön majd az ideje, felválthatja őt, Mendét az Öreg Könyvek gondozásában. Ez a fiú igen okos volt, de meglehetősen ügyetlen - épp ezért alig mert benyitni az Öreg Könyvek Őrének szobájába. Amikor végül mégis összeszedte a bátorságát, gyors, de mégis botladozó léptekkel járult Mende elé. Ez a szerzetes nem győzött magában csodálkozni azon, hogy az öregember jáde és ében cellájában nem lát egyetlen fia könyvet sem.
- Nincs itt egy sem - köszöntötte Mende az ifjút. - Egyetlen olyan könyv sem, amit odakint is fellelhetnél.
- Másmilyen van, Mende Mester? - kérdezett vissza a fiatal szerzetes. - Ha olyan nincs, amit kint megtalálhatnék, kell lennie olyannak, amit csak itt bent foghatnék a kezembe.
- Így igaz, fiam. Van itt egy könyv. Vele kell most találkoznod - mondta Mende halkan. - Hozz nekem bort, és magadnak is, ha megszomjaztál. Jer, telepedj le ide, s vess egy pillantást a Zöld Könyvbe.
- A Zöld Könyvbe, Mester? Miért nevezed zöldnek? - kérdezte az ifjú szerzetes, miközben bort töltött, s a szeme sarkából figyelve megpillantotta Mende ölében a hatalmas könyvet. Az egyetlen könyvet a szobában.
- Hiszen ez a szín nem zöld. Vagyis... hívhatom zöldnek is, de több annál.
- A zöld az élet színe, fiam. És a halálé is.
- A zöld a Mennyei Király színe is, Mende Mester, tudom. És Ő a Mennyei Királyságban élet, és halál is. De nem válaszoltál a kérdésemre, mester. Ezért én visszavonom a kérdést, ha akarod. Nem akarlak olyasmiről faggatni, amiről még nincs ideje tudomást szereznem.
Jó szerzetes volt ez a fiatal szerzetes.
- Ha idelépsz, meglátod a választ a kérdésedre, fiam. Ha idelépsz, meglátod, hogy a könyv belül zöld. Mert ez itt élet s halál könyve egyben: ebben találsz meg mindent, mi ahhoz kell, hogy a kinti könyvek közt eligazodj. Ha idelépsz, fiam, ideadhatod végre azt a bort. Kérlek, lépj közelebb: én már nehezen járok, nem mehetek magam.
Az ifjú elvörösödött saját figyelmetlenségének felfedeztén, és sietve megindult előre.
Így változnak meg a dolgok egy ügyetlen ember miatt, Chei.
Hallgasd. A fiú megbotlott saját lábában, és előre zuhant: a kezében tartott kupákból a bor egyenesen Mende ölébe ömlött. A Zöld Könyv száraz, időtlen lapjaira.
Mende óvatosan letette a könyvet, majd nevetni kezdett.
Az ifjú szerzetes borzasztóan meg volt rémülve nem is annyira a mérhetetlen kártól ijedt meg, amit okozott, hanem az öregember kacagásától.
- Mi... - dadogta halálra váltan - mi történik most, Mende Mester?
- Nézd meg, fiam - mosolygott rá a mester. - Gyere, nézd meg, hogy változik meg a Mennyei Királyság egy kupa bortól! Látod azt a jelet ott? Nézd, elfolyik a festék, s a királyság területe már tízszer akkora, mint eddig volt. S amott az? A Feketezöld Királyi Vár fala mérföldnyi magas lett! Hát mi ez, ha nem mulatságos? A legjobb móka, amit életemben láttam - pedig már túl vagyok a százon is, bizony!
Az ifjú szerzetes legszívesebben zokogva a földre vetette volna magát. De nem akart még egy hibát elkövetni, ezért csak az ajkait harapta véresre, s a tenyerét marta sebesre begörbített körmeivel. Amit a Zöld Könyvben látott, nem volt más, mint saját halálos ítélete. Tudta, hogy ha a Mennyei Király tudomására jut, ami történt, őt legalábbis roston sütik meg elevenen, miután félig megnyúzták.
Mende Mester észrevette saját örömkönnyei közt a fiú elkeseredettségét.
- Ne félj - mondta neki. - Nem lesz semmi baj. Végül is melyik király nem örülne egy mérföldes várfalnak? Vagy egy tízszer akkora országnak, mint amekkorát eladdig birtokolt? Persze ez így nem jó, mert furcsa lesz kint a világ, míg a Zöld Könyv uralja majd... De te majd rendbehozod a dolgokat. Mert ezt nem teheti meg más, csak te, fiam.
Az ifjú nem bírta tovább. Sírni kezdett, akár egy gyermek: úgy látta, nem csak a Könyv tönkretételé-ért, hanem Mende Mester megőrüléséért is neki kell majd felelnie. Mert a Mester, úgy látszott, nem bírta ki szeretett művének pusztulását, s elvesztette a józan eszét.
A vén bölcs azonban hirtelen mélyet sóhajtott, s abbahagyta a nevetést.
- Látszat csak ez a világ, fiam. Amit te most tettél, az megváltoztatta mindazt, amit eddig Mennyei Királyságként ismertünk. De nézd csak, nézz oda: ott, a lap alján, ahol nemrég még az állt, hogy én vendégül láttalak téged, most azt olvashatod, hogy átadtam neked a hivatalom - és mindez egyetlen ecsetvonás elmosódása miatt!
Az ifjú szerzetes felemelte a fejét a földön, és kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
- Te megszabadítottál engem a hivatal terheitől, fiam - folytatta Mende Mester. - Én tanítani akartalak még, hosszú évekig, de te, te és a bor hamarabb döntöttetek, mint én. És én belátom: jó döntés volt. Mert amíg te helyrehozod a Mennyei Királyságot, s mindent, amit a Zöld Könyv varázsa valósággá tett - mert azzá tesz mindent ez a szín, ami nem zöld, de mégis annak mondjuk -, azalatt megtanulsz majd magadtól mindent, amit tudnod kell az Öreg Könyvekről, és a Mennyei Királyságról.
- Nem fognak kivégezni? - hüppögte csendben a fiú.
- A Zöld Könyv Őrét? Ugyan! Miért tennének ilyet? Hiszen tudják, hogy nélküle minden tudás elveszne. Ez le van írva magában a Könyvben... hacsak a bor nem mosta el. Mellesleg nem is lenne senki, akitől megtudnák, miért változott meg az egész világ körülöttük. Talán még nem jöttél rá, fiam, de csak mi ketten tudjuk mostmár, hogy a világ nem olyan, mint amilyen annakelőtte volt. Csak mi - mert mi láttuk a könyvet változás közben. Mindenki más számára megváltozott a múlt is. Minden, amit elmosott a bor.
Az a bizonyos passzus, ami a Zöld Könyv Őrét védte, nem változott meg, Chei. A fiú, aki a Zöld Könyv Őre lett, azóta is azon dolgozik, hogy kijavítsa a hibákat. Nehéz dolga van. De tanul. Sokat. És a világ lassan visszaváltozik, olyanná, amilyen egyszer régen volt. Sőt. Talán még jobbá is - mert a fiú nem csak az új hibákat javítja ki, hanem a régieket is.
Mende Mester pedig még most is a madarak dalát hallgatja kapálás közben a kertjében, ahová visszavonult - ha él még.