Kereső

 

A boldogságot ott keresd,

hol távol már a föld,

s a hiú ész többé nem gyötör.

Ekkor megtalálod, mi oly rég elveszett

s melyet úgy hívunk szív,

s bástyái a szeretet.

Az ő hangját hallgasd,

midőn cselekvésre mozdul kezed,

tetteid őt sugározzák szerte,

hirdetve az ítéletet

 

Barátaimnak

 

Ó barátim felejtek, felejtek, s egyre többet.

Már azt sem tudom, hogy miért is jöttem.

De bennem egy kis fénymag űz, hajt

Egyre, egyre, keressem ki voltam egykor,

Fényhonomban, önfeledten.

 

Elindultam már az úton, sok létteret bejártam,

Elbuktam, összetörtem, küzdöttem, felálltam,

S hű társam, lelkem fénye nem tesz mást,

Csupán békésen szemléli, álmos létezésem.

 

Ó jer hát Ősemlékezet, ragyogd be utam,

Hogy véled új csodák felé vegyem majd utam,

Hol már Bölcs Sophiám szerelmes társam,

Kézen fogva jár velem, a lét fénylő honában.

 

Kesergő

 

Szívem fáj, sajog, hisz szerelmem, sosem láthatom.

Elvette tőlem e gonosz világ! S én fájón égek,

Már ritkán remélek, hogy megtalál,

Ki szívemhez oly közel áll.

Lelkem sivár helyeken jár, hol nincs szeretet, csak halál,

Olykor már az se fáj. Ballagok, nézem az út porát,

Mely majd eltakar, ha időm lejárt.

 

 

 

 

Szárnyra kapott múlt

 

Letűnt idők ábrándjait kergetem,

Keresem, ki lelkemben feldereng a múltból,

Hátha itt jár köztetek.

A rohanó idő mindent leold, mi hozzám oly közel kerül,

S közben letépi hamis állarcaim, melyek egykor egyek voltak velem.

Olykor fájnak, égnek a felfeslő sebek,

De megtisztul általa a lélek,

S az út végén Önmagára ébred.

 

 

 

Harc a szerelemért

 

Hol vagy  napom, reményem, ki hitet adtál

Van még e világon tiszta szerelem,

Melyet a hiú ész, nem gyalázhat, nem téphet szét.

Lelkem e világ undorától vergődik, reszket,

Csupán a szeretet fénye mely élteti,

S midőn megvívta harcát,

A porba hullva elhallgat megint.

 

De midőn lelked szépséges fényeit nézem,

E sok vívódást feledem, s mint ifjú Titán – felállok!

S újra küzdök szívedért, tán a harcot megnyerem.

Mi lesz jutalmam – nem tudom,

Lehet, csupán a síromon egy kereszt.

De mégsem tehetek másként,

Mert ha hitem feladom,

Elvész mindenem.

 

 

 

Találtam egy szép virágot, megérintette szívemet.

Mosoly ragyog arcomon újra, hisz van még, ki lelkével átölel.

Távolból írom néked a sorokat, mégis közel hozzád ölelve boldogan.

Mosolyogjon arcod, ha lelkem szívedben felragyog.

Feledjél könnyet, s kínzó bánatot.

 

 

 

 

Földre borítja…

 

Földre borítja fátylát az est,

csendesedik minden,

 kint, s idebent.

Csak a szív zakatol,

veri ritmusát.

Hozzád küldi lelkem,

fénylő napsugár.

Nézem, mit szem nem lát,

csak szerető lélek..

Miként tündökölsz,

 éjnek közepében.

 

 

 

Kitártam szárnyaim, már-már repültem,

Szerető szívedhez közelebb kerüljek.

De megbotlott a szó, vagy tán a gondolat?

Földre hulltam újra, a sok súly alatt.

Nem kérdi senki, miért vagyok árva,

Fénylő lelkem, miért van magányban.

Fáj a madárnak, ha nem repülhet,

Hol van? -ki erőt ad, hogy ismét felrepüljek.

 

 

 

 

Két sebzett madár, ki az élet viharában egymásra talált,

Dúdolják egymásnak szívük szép dalát, repülnének bátran a kék égen át.

De törött a szárnyuk, a sors tette ezt, fájnak sebeik, s a múlt nem ereszt

Nekilendülnének a ragyogó égnek, de, ó jaj, félnek, már félnek

Énekelnek, énekelnek,

Szívük, majd meg hasad, s nem tudni mit hoz, az élet vihara.

De ők dalolnak, hisz vannak még csodák

Jöhet még ragyogás, sok vihar után.

 

 

 

Távolból

 

Oly nagy a távolság,

S lelkünk oly közel.

Hozzád bújok kedves

Ne fázz, ha érkezem.

 

 

 

Gondolatok

 

Oly gazdag színes a létünk

Kitárulkozunk, s bízva élünk.

Utunk sokfelé elvezet,

Megláttat bánatot, s oly sok örömet.

Néha meg kell állni!

Hogy meglásd önmagad,

Mit adtál, s mit adott, az élet színpada.

Ekkor keresd szíved szép zugában

A fénylő magot, mely létedet kívánta

Fordulj feléje, hallgasd énekét,

Hagyd e világnak zajló életét.

Mit ott megtapasztalsz,

Ne dobd el gyorsan.

Hisz segít néked,

Ott van,

A mindennapokban.

Átalakít, ha te is megérted,

Mit üzent néked, ott bent, igazán mélyen.

 

 

 

Kedves örömök

 

Szívem örül, hogy veled lehet.

Örömmel éli meg e kedves perceket,

Lelked szeretete simogat,

S úgy érzem otthonom, te vagy.

 

 

 

 

Úton hazafelé

 

Oly rég elfeledtem közelségedet.

 Teremtőm! -Ki önmagad örömére szültél,

midőn örömből szőtted fénylő lényegem.

Lezuhantam egykor.

Tudatlanságom, s az árnyak ura fogva tart, láncra vert!

Kábultan bolyongok,

árnyakba botlok,

 sebektől szaggatottan, fénytelen.

A föld porát véresre - véresen markolja két kezem.

Kereslek fájón, s már-már elveszetten.

Te, mégis hozzám hajolsz, örök szeretetben.

Kínom, sebzettségem, feloldod szüntelen.

Angyalok szárnyán emelsz magadhoz.

Szerető fényed gyógyít, s tisztítja homályba borult életem.

S akkor ott, az örök most honában,

omladozik a fal,

melyet tudatlanságból,

 félelmek fájó gyötrelméből emeltem.

S kezemből kihull a föld pora, reád tekint sóvárgó szemem,

Szívemben fény gyúl, s hozzád hajlok szerető végtelen.

Látlak! - Ó Teremtőm! – Látlak! - Újra látlak!

S már nem tart fogva a káprázatok csalóka lángja,

mert vándorutam, immár véget ér,

a fátylakból font árnyékvilágban.

.

 

Tavasz

 

Rügy pattan

Ébred a természet

Kibontja megújult

Fényből szőtt ruháját,

S néked adja, merészen.

 

Nem fél vihartól

Zúgó áradattól

Bátran mutatja kincseit,

Oda ad mindent, mit kapott,

S mégis, örömből szövi álmait.

 

Látod mily sok ajándékot

Mutat a természet feléd!

Olvasd ki pompás színeiből

Mit néked hozott.

S így tedd szebbé Te is!

A készülő virradatot..

 

 

 

 

Ébredező

 

S míg börtönöm falára felfestem vérző ecsettel újabb sorsomat,

angyalok lépnek be rajta, s oltják káprázatom tüzét.

Szerető fényük lassú ébredésbe visz, s fény gyúl lelkemben,

mely az egységből reá világít, vágyó életemre.

 

 

 

Köszöntő

 

Mit is mondhatnék Te néked

Ki titkaimat ismered.

Köszönteni jöttem én ma

Kit oly réges rég ismerek.

 

Napsugár vagy a sötétben

Mégsem látja senki sem

Csak ki szívével tekint reád

Az láthatja igaz szépségedet.

 

Hosszú utat bejártál

S oly sok tövis tépázta lelkedet

De te, mégis szüntelen megőrzöd,

Mit angyalok súgnak csendesen.

 

Köszöntlek ím e szép napon,

Mikor e világra álmodtad magad.

Hisz oly jó, hogy megszülettél!

Ragyogj hát most, és mindörökké.

 

 

 

Szerelmemnek

 

Szeretlek mert szép a lelked

Melyet megmutattál nekem.

Szeretlek mert szép az arcod,

Melyben önmagam nézhetem.

Szeretlek mert ajkadról

Az élet mézét csókolom.

Szeretlek mert szemedbe nézve

Úgy érzem, véled eggyé olvadok.

 

 

 

 

 

 

Hajnali gondolatok

 

Szívemet kitárom, s oly jó!

Midőn a léttel eggyé olvadok.

Szárnyalok fénylőn határtalan,

s mosolyommal feloldok minden bánatot.

 

Lássa meg mindenki,

küzdelme e porvilágban

sosem céltalan.

Bár lehet, nem láthatja

útja miért göröngyös, s keserves untalan.

 

S ha majd már letépi álarcát,

s élte sorsát örömmel viseli,

akkor látja meg majd,

mily csodás,

ki létbe hívta, s élteti.