Egy híd: hozzá földes út és fák… ja és én.

Ott ültem mindig, és arra gondoltam, hogy Istenbe vetett hitem mekkora.

Mindig azt gondoltam: hogyha hiszek, annak nincsen nagysága, nincsen mércéje. Hitemnek kicsinysége és hozzáállása igen picike, nem azért mert így akarom, hanem azért mert még csak ennyi van bennem, ennyi vagyok most e pillanatban.

Akkor éreztem jól magam, ha imaházba mentem, ott mindig békességem van, megszűnik a világi gondolat és csak Isten meg én vagyok.  Soha nem gondoltam magamat mások fölé, mindig a jóravaló törekvés mozdított előre, s nem a féltékenység furfangos játéka. Soha nem gondoltam, hogy valakitől is több lennék, csak élni akarok és szeretni: szeretni az Isten fiát, Jézust, a családom, és ember társaimat. Ugye nem is olyan nagy kérés önmagamtól? De nehéz, mert akit szeretnem kell, azt nem ismerem, és akit ismerek, azt meg nem szeretem úgy, ahogyan kellene.  Olyan ez, mint ha emberi érzéseinket felülmúlva kellene tenni.  De hogyan?  A kicsinyhitűségem nem engedi, hogy azt érezzem, amit kell, hanem teljesen az ellenkezőét.

Talán nagyon kevés a hitem? És ezért nem tartok ott ahol kellene?  Sőt minél többet agyalok ezen, igazat kell adnom gondolat meneteimnek, nem önmagamnak, hanem Istennek!

 Mindig arra gondolok, hogyha nagy hitem lesz, majd akkor mi mindenre leszek képes, miket fogok cselekedni.  Ezért kérem a jó Istentől, hogy hitemet tegye mérlegre: - mert növekedésemet a cselekedetek, indulatok, meglátások, odaszánások- összjátékában hol tartok?

Mindig szeretem tudni, hogy vajon mennyit növekedtem a hit életemben.

 Ahogy így beszélgetem önmagammal, elkezdett esni az eső, megmozdult a természet körülöttem.  Éreztem, ahogy a természet Isten ölelésétől megszédül.  Hallom, ahogy a madarak felreppenek a fákról, és menedéket keresnek az eső elöl. Talán nekem is be kellene húzódnom valahova, de aztán, hagyom, hogy a természet része legyek, és hagyom, hogy az eső, amit isten adott, az rám is hulljon, -s mert része akarok lenni az istentől jövő természetes erőnek - .

 Igen mire végig gondolom mindazt, ami velem történik, már érzem bőrömön az esőt, ideje lesz behúzódnom a híd alá. Most lecsukom szemem és imádkozom, az én uramhoz érzem őt és féltékenyen birtokolni akarom, olyan jó hogy velem vagy! Hogy meg hallgatod imámat! Hálás a szívem, mindazért, amit tettél velem, és, hogy bátorítasz a küzdelmek harc-terén, hogy nem hagyod, hogy életem a porba hulljon, tudom, hogy ez még a kegyelem ideje, de vajon meddig fog még tartani vajon még hány ember esik bele?

Én nem tudom, csak az Isten ezért van: itt az idő most megtérni istenemhez, ezért kell még jobban ő rá figyelnem, ezért kell még jobban oda szánni az életemet, mert lehet, hogy én vagyok az utolsó.  Így hát sietek is, gondolatomban a bibliát olvasom: azt a rész „Mert Isten úgy szerette a világot, hogy az ö Egyszülött fiát adta, hogy aki hiszen ö benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen”.   Mennyire megnyugtató számomra, hogy Jézus meghalt értem, most már megyek lassan, mert esteledik, olyan jó hogy várnak otthon, vár a feleségem-Marim az én kedvesem - akit nekem adott az Isten, fiam-Pityum, a felesége Noémi, Misim, megyek, már sietek is.  Otthon vagyok, átölel a feleségem és megnyugtat az ölelése, jó érezni azt, amit az ember kapott ajándékba, mert csak addig az enyém, amíg itt vagyok, aztán visszavesz minden a teremtőm.

Karádi László    Kecskemét