Száguldó, nagy harci éneket 

illene harsogni most,

megfújni friss tüdővel érces hangú

tavasz-trombitákat.

De nálunk béke leng be rétet, harmatost,

s csak csendesen ölelni tudom a kis, fehér harangú,

lázban kifeslő kerti fákat...

Csak hallgatni lehet ilyenkor,

földdel összenőve,

mezők felett és hegyek alján,

s tartani a lelkem karján

a napnak, a szélnek:

márciust,

szerelmes, szép gyermekét az évnek.

Csak állni és hallgatni tud most

mélyen az ember,

felhők fehér gyapját simogatni,

dolgos izmoknak kenyeret köszönve könnyel,

mert leszámolt már minden bús közönnyel,

ki a fák pörsenéses hegyéből

új életünk hajnalát látja pirosan kibújni,

s a szíve táját a hűvös széllel

szeretné fújni,

mert oly forró az és repdeső,

csintalan is már,

mint égi azúrban elvesző,

illanó kismadár...

Kitárult íme, itt van minden:

a mi vetésünk, rügy, zsíros pórusok, táguló kövünk:

giliszták nyirkos vonalán humusz porhanyul,

s traktorok új énekétől zeng áldott rögünk.

Korbácsnak, robotnak, úrnak alkonyul,

s méz buggyan a fák vörhenyes kérge alul...

Orrom tágul: nem ül már sehol penész,

sok ízes és merész

illat párolog puhán

igaz március idusán...

Tavasz morajlik,

folyók kavargó árja zajlik.

Új, harmatos pázsit öle csábít,

híznak a zöldek.

Égre kunkorog kéményünk füstje,

loccsan és csilingel napsugár ezüstje:

tanyák lubickolnak benne és földek...

Holnap már gólyát intek meg kalappal,

s kiülök pirosan egy zengő, hintás ágra,

hogy ráköszöntsek a szívemmel meg a tavasszal

a feltáruló dolgos, új világra...