Magyar rózsa 


A szultán lova idegesen táncolt gazdája alatt, érezte a szultán türelmetlenségét. Felégették a falut és elhurcolták a helybélieket láncra verve. A szultán már indult volna vissza Isztanbulba, de a fővezír jelentette, hogy a helyi nemes lánya megszökött a janicsárok elől és az erdőbe menekült, sehogy sem tudják előkeríteni. Szelim szultán tiztában volt vele, hogy ha a nőnek sikerül eljutnia a dombok alatt táborozó magyar seregekhez, ami nyilván a célja volt, akkor igencsak megtizedelhetik a magyarok a janicsár-sereget, és Szelim nem veszíthetett több embert. Vissza kellett térnie Isztanbulba több fegyverest és lovast besorozni a magyarok elleni hadjáratba. Szelim döntött, és maga eredt a nő után az erdőbe. 

A nő, Istvándy gróf leánya, Rózsa, pontosan tudta, az élete múlik azon, sikerül-e eljutnia a táborba, ahol Hunyadi katonái mellett biztonságban lesz. Futott, amennyire csak bírt, de akkor meghallotta... Patadobogás volt... távolról jött ugyan, de közeledett, erősödött, és félelemmel töltötte meg a nemes leány szívét. Imádkozni kezdett Istenhez, hogy segítsen neki pogány török üldözőjével szemben és juttsssa el épségben Hunyadihoz. Ám a dobogás egyre erősödött, és Rózsa önkéntelenül is hátrapillantott. Először azt hitte, valamelyik janicsárját küldte utána a szultán. Futott, futott, de a lovas utolérte. 

Szelim lehajolt a nyeregből, ahogy utolérte a lányt, megragadta a lány derekát fél kézzel, és a nyeregbe rántotta a pehelysúlyú lányt. A lány ellenállt, sikoltozott, talán azt remélte, a magyarok meghallják, de Szelim tudta, hogy elég messze vannak, senki sem hallhatta a lányt. Karmolt a kis vadmacska és rúgott, harapott. Szelim elmosolyodott, erősen tartotta a gyeplőt, majd kardja markolatával tarkón vágta a lányt, hogy lecsendesítse. Kilovagolt az erdőből és átadta a lányt a fővezírnek. 
- Tegyétek fel a parancsnoki hajóra és gondoskodjatok róla, hogy ne szökhessen meg. 
- A többihez vigyük, nagyuram? - kérdezte a fővezír, miközben két janicsár felemelte az ájult lányt. 
- Nem. Bízzátok Azir gondjaira. Remek háremhölgy lesz belőle, igazi afet, gyönyörű nő - válaszolta Szelim szultán furcsa mosollyal. A fővezír bólintott és intett a janicsároknak, hogy kövessék a Dunán horgonyzó parancsnoki hajóhoz, a Türkizszemhez. 

Mikor Rózsa magához tért, selyem érintését érezte a hátán és a karjain. Sajgott a feje, és szédült egy kicsit, de felült, és körülnézett. Azonnal rájött, hol van. Selyem- és bársonypárnák vették körül, a falak áttört mintázatúak voltak, mintha csipkéből lettek volna és nem kőből, mindenütt díszes, arannyal himzett függyönyök és virágillat. Emlékezett rá, hogy a janicsár elkapta és leütötte. A pogány átokfajzat! Semmi kétség, hogy nem Magyarországon volt már. Idegen nyelven suttogtak körülötte a szobán kívül és az ablakból jól rálátott a városra, mely alatta terült el. Hagymakupolák, fehér épületek, szűk utcák. Isztambul. 

 

Kinyílt az ajtó és belépett rajta egy szaracén férfi, hatalmas arany fülbevalókat viselt mindkét fülében, valamint fekete selyemből készült török ruházatot. Oldalán félhold alakú kard függött. 
- Azir vagyok, nemes hölgy - szólalt meg a férfi magyarul, mire Rózsa felkapta a fejét. 
- Igen úrnőm, beszélem nyelved. Sok nyelvet beszélek, ez a dolgom - mosolygott Azir a lány meglepetését látva. 
- És mi még? 
- Én viselem gondját a szultán háremének. 
Rózsa lehajtotta a fejét és lesütötte a szemét. Tehát most már ő is a hárem tagja. 
- Nem kell félned a szultántól, úrnőm. Majd ha megismered, megszereted őt. 
Rózsa lassan feláltt, és büszkén felvetve a fejét Azir szemébe nézett. 
- Előbb tesznek sírba, mintsem a török kutya megérintsen! 
Azir furcsán elmosolyodott, és meghajolt. 
- Jöjj úrnőm, megmutatotom a palotát. A szultán aztán vár téged vacsorára a nagyteremben. 

Azir körülvezette őt a pompázatos palotában és Rózsának el kellett ismernie, hogy a szultán ízlése kiváló volt, minden téren. A szolgák tisztelettudóan bántak vele, amiért hálás volt, de végig, míg keresztül-kasul bejárták a palotát, a szökés lehetőségeit fontolgatta. 

Mikor beléptek a nagyterembe, Rózsa meglepve tapasztalta, hogy a szultán egyedül van. És még nagyobb volt a meglepetése, amikor a szultán, aki háttal állt nekik, megfordult. Ő volt az, aki elrabolta, akit janicsárnak hitt. 
A szultán nem volt különösebben magas, de délceg alkatú volt, szálfaaegyenes derekú, és Rózsának el kellett ismernie, hogy a fehér selyemöltözet, melyet viselt, rendkívüli módon jól állt neki. Dús, hosszú fekete haja volt, melyet soha nem rejtett turbán alá, és még ilyen távolságból is jól látta szikrázó smaragdzöld szemeit. Nemes vonásai voltak, és szép ajkai. De akkor is csak egy pogány hitetlen volt. Egy hódító, aki le akarta igázni népét. Gyűlölnie kellett. 

- Hogy hívnak? - kérdezte a szultán törökül, és Azirra pillantott, hogy fordítson. Rózsa felvetette a fejét és törökül válaszolt, mielőtt még Azir kinyithatta volna a száját. Apja, Istvándy gróf fontosnak tartotta, hogy gyermekei megtanulják a hódítók nyelvét. "Ha nem ismered hódítód nyelvét, könnyebben elbánik veled!" - mondogatta mindig. 
- Nocsak... Beszéled a nyelvünket - mosolyodott el a szultán. 
- Rózsa... mit jelent a neved? 
A lány nem válaszolt, de Azir meghajolva azonnal felelt: 
- Gül, nagyuram. A rózsa törökül Gül. 
- Gül... madzsar gül... magyar rózsa... - suttogta a szultán és intett Azirnak, hogy távozzon. Kettesben maradtak, Rózsa feszülten ült a díszes nagyterem kellős közepén, nem messze tőle egy hosszú, alacsony asztalon ízletes ételek sorakoztak. 

A szultán elgondolkodva figyelte a lányt és lassan körbejárta, zöld szeme furcsán csillogott. A lány a háremhölygyek lenge öltözékét viselte, átlátszó kék selymet, mely fátyolként ölelte körbe karcsú testét. Szelim alaposan megnézte minden domborulatát és tisztában volt a lány zavarával is. 
Lassan megérintette a lány arcát, végighúzta hüvelykujját a szemöldökétől az ajkáig, lehelletfinom érintés volt és Rózsa mozdulni sem mert, lélegezni is alig. Bármennyire is gyűlölte magát érte, jólesett neki a férfi érintése, a zöld szemek mintha varázserővel vonzották volna. 
A szultán kétségkívül nagyon vonzó férfi volt, erőteljes, kellemes férfias illata volt és Rózsa meglepődött, hogy mennyire tiszta és ápolt. Ő mindig azt hitte, azt mesélték neki, hogy az átkos török sosem mosakszik és a disznókkal hempereg a sárban. A férfi ujjai finomak, hosszúak voltak, és bársonyos érintésűek. Szelim pontosan tudta, mi zajlik a lányban. Tapasztalt férfi volt, hatalmas háremmel rendelkezett, emellett 7 felesége volt, kiket ugyan szívvel nem szeretett, de ez sohasem számított. Szultán volt, a törvény megkövetelte, hogy sok feleséget vegyen magához. 

A férfi hirtelen ellépett a lánytól és az asztalhoz invitálta. Ő maga le is ült a bársonybevonatú párnácskákra, törökülésben és elvett az egyik ezüsttálcáról egy szelet dinnyét. Lassan harapott bele, mintha szándékosan csinálta volna, és közben végig a lányt nézte, aki nem mert mozdulni. 
- Nem vagy éhes? - kérdezte végül. 
Pokolian éhes volt, de sosem vallotta volna be fogvatartójának. A szultán elmosolyodott. 
- Remélem nem akarsz éhenhalni. Nem hiszem, hogy bármit is használna a népednek, ha éheztetnéd magad. 
Rózsa végül beadta a derekát és leült az asztal mellé, a lehető legtávolabb a szultántól. 

 

Borzasztóan félt, hogy a szultán vacsora után felkeresi majd, hogy magáévá tegye. Bár nagyon vonzotta a sötét tekintetű, erőteljes kisugrzású férfi, kételyei nem hagyták nyugodni. Hisz ő a népe leigázója! Az ellenség! 

De a szultán nem jött. Sem aznap, sem másnap. Sem harmadnap, s Rózsa kezdett megnyugodni és remélte, hogy a szultán elvesztette az érdeklődését rabnője iránt. De lelke mélyén ott motoszkált a gondolat, s az érzés, melyet minduntalan megpróbált eltörölni: titokban néha elképzelte, vajon milyen lenne, ha azok a bársonyos ujjak máshol is megérintenék...? 

Egyik este Azir felajánlotta, hogy elkíséri egy sétára a szultán rózsaketjébe. Útjuk a fürdőház mellett vezetett el, melynek a falai ugyanolyan csipkésen-áttörtek voltak, mint a hárem falai. Ahogy a fürdőházhoz értek, Azir megállt az egyik rózsabokornál és elnézést kérve a lánytól, elővette a tőrét, mondván talált néhány tetves levelet, amit el kell távolítania, különben megfertőződik az összes rózsabokor. 
Míg Azir a rózsákkal volt elfoglalva, Rózsa tekintete önkéntelenül is a fürdőházra vetült, ahol a szultán éppen esti fürdőjét élvezte. Egy hatalmas medencében, kristálytiszta türkizkék vízben úszott, majd a lépcsőkhöz ment és lassan kiemelkedett a vízből. Rózsa tudta, el kellett volna fordítania a tekintetét, de képtelen volt rá. valami láthatatlan erő vonzotta a szemeit, és képtelen volt elszakadni a látványtól. 
A férfi bőre aranyosan-bronzosan csillogott a gyertyák fényében, apró gyémántokként csillantak meg rajta a vízcseppek, végiggördültek erős, széles mellkasán, karjain, csípőjén és fenekén. Méltóságteljes volt, és barbár módon gyönyörű egyszerre. Hosszú fekete haja nedvesen omlott vállaira, féktelenül vad külsőt kölcsönözve ennek a nem mindennapi férfinak. A szultánnak két eunuch segített öltözködni, vállára adták bíborszínű, arannyal szegett selyemköntösét, és a szultán elhagyta a fürdőt. Miközben Rózsa megkövülten, remegő ajkakkal állt a falnál, Azir selytelmesen mosolyogva visszatette tőrét a tokjába. 

Rózsa napokig a látottak hatása alatt volt. Akárhányszor megpillantotta a szultánt, elpirult és megremegett. Egyre kevesebbet gondolt a szökésre, és egyre többet a gyönyörű szultánra, ki rabságban tartotta érzékeit. 

Szelim többször elvitte a lányt lovagolni Isztambulba, sétáltak a rózsakertben és Szelim mesélt neki a történelmükről, a szokásokról, és elmesélte neki az évezredes fabulákat, vicceseket és romantikusakat, melyek megnevettették és megríkatták a lányt. Lassanként Rózsa mind közelebb s közelebb került a hódító uralkodóhoz, látta a szultán mindennapjait, részt vett a népnapokon, amikor Isztambul népe a szultán elé járult, hogy tanácsát kérje ügyes-bajos dolgaiban. Rózsa rádöbbent, hogy a szultán legalább annyira felelős népéért, mint a király a magyarokért, s hasonló feladatokat is lát el, mint a magyar király otthon. 
Megismerkedett Szelim feleségeivel, és háremének hölgyeivel. S bár nem igazán értette miért kell egy férfinak ilyen sok asszony, leküzdötte ellenszenvét és beszélgetett velük. Mindegyik asszony nagy tisztelettel beszélt Szelimről és félelem nélkül, ami meglepte Rózsát. És mindegyik asszony egyetértett Eliennel, a szultán első háremhölgyével, aki az egyik fürdőzés alkalmával bizalmasan megsúgta Rózsának: a szultán nagyszerű szerető. 
- Ismeri a női test minden titkát - mondta Elien mosolyogva. - Gyakorlott és bőkezű szerető, nem kell félned tőle. Majd meglátod, ha elérkezik az ideje, vágyni fogod érintését és nem leszel képes őt visszautasítani. Akarni fogod, ahogy eddig minden asszony akarta. 
Elien már elmúlt negyven éves és a szultán már nem tartott igényt a szolgálataira, voltak nála sokkal fiatalabb háremhölgyei is, de Eleint mindenki tisztelte a palotában, ő volt a szultán kilenc gyermekének( öt fiának és négy lányának) felügyelője. Rózsa megtudta, hogy Elein volt az első háremhölgy, akit az Apaszultán, Mehmed fiának ajándékozott saját háreméből, mikor az férfivá serdült, 14 éves korában. 

Egyik este Azir ajándékot hozott neki, a szultántól. Aszalt gyümölcsökkel teli tál volt, szépen díszítve, egy kupa mézsör, és egy hatalmas csokor bíborvörös rózsa. 
- Rózsák, a magyar rózsának - mosolygott Azir, és magára hagyta az ajándékokkal. Rózsa, miután jóízűen elfogyasztotta a gyümölcsöket és a mézsört, furcsán kábultnak érezte magát, s valami ősi vágy kezdett el forrni a bensejében. A szobában csak néhány gyertya világított, így mikor a szultán belépett a súlyos nemezfüggönyön át, a lobogó gyetyláng árnyékba vonta szép formájú arcát. Rózsa tudta, legbelül tudta, miért jött a szultán, de képtelen volt megmozdulni, vagy ellenállni. De már nem is akart. Érezte, hogy szíve hevesebben dobog, ahogy a szultán magához vonta törékeny testét és lehelletfinoman megérintette ajkaival a lány ajkait. Szelim érezte, hogy a lányban ugyanúgy ég a vágy, mint benne. Türelmes volt vele, sokáig türelmesen várt, hogy a lányt megbéklyózó félelmek elpárologhassanak, és átadják helyüket a szenvedélynek, mely kezdettől fogva ott lobogott a lányban, amit már akkor is érzett benne, mikor maga elé emelte a nyeregbe. [...]

A rózsák hercege meghódította a legszebb magyar rózsát, de a hódítás kölcsönösnek bizonyult. A szultán soha többé nem volt képes kiszabadulni egy hófehér magyar rózsa bűvöletéből, mely palotája legszebb virága lett, s hamarosan a gyönyörű magyar rózsa egy másik, talán még szebb rózsával ajándékozta meg a szultánt. Egy rózsával, melyben a magyar és a török rózsa legszebb szirmai egyesültek. 

(általam ismeretlen szerzőtől)