A város hófehér, ünnepi ruhába öltözve várta a Karácsony estét.

    Klaudia mint minden évben, most is az utolsó percre hagyta az ajándék vásárlást. Sietnie kellett. Kislányával a nyolc éves Annával gyorsan szedték a lépcsőket a panellakás harmadik emeletéről. A kislány nagyon hasonlitott fiatal édesanyjára, főleg hogy még az öltözékük is egyforma volt. Farmert és krémszinű hosszú kabátot viseltek.

    Odakinn hideg, csipős téli szél fogadta őket. Szinte reflexszerűen egyszerre azonnal lejjebb húzták fejükön a sapkát, a sálat pedig még szorosabban a nyakuk köré tekerték. Hosszú szőke hajuk alig látszott ki a kabátjuk kapucnia alól.

    A zord idő ellenére ők rendithetetlenűl haladtak előre az ajándékos bolt felé. A hó csak úgy ropogott a lépteik alatt. Anna vidáman szögdécselve bámúlta a feldiszitett várost, de édesanyja kezét egy percre sem engedte el.

    Klaudia körbenézett, Karácsony volt, az emberek közönbös, már-már rideg arca mégsem változott semmit. Átnéztek rajta és egymáson, mintha csak szellemekkel lenne tele a város, amik kisértenek az élet nélküli utszákon szó nélkül vagy hazug kacajjal de jéghideg tekintettel, tele gonddal. Megborzongott hisz mostmár ő is egy lett közülük. Egy a sok hideg szellem közül akik nem szólnak egymáshoz.

- Anya nézd lufiárus!- kiáltott fel Anna boldogan a park irányába mutatva s megrángatta az édesanyja kabátját, kiszakitva őt mélabús gondolatmenetéből.

- Nincs pénzünk lufira, - felelte Klaudia csalódottan semmibe révedt tekintettel, sem a lányára sem a tőlük pár méterre álló lufiárusra nem nézett.- Gyere különben bezár az üzlet.

- Jó, - sütötte le a szemét a lány és tovább ballagtak.

    Pár lépés után egy pékség elé értek ahonnan finomabbnál finomabb illatok szűrődtek ki. 

- Vegyünk valamit anya,- szólalt meg ismét a kislány.

- Hát jó, legyen,- modolyodott el elnézően Klaudia.- Veszek két kiflit. Jó lesz?- kérdezte és megsimogatta a kislánya arcát.

- Igen!- örvendett Anna.- Nekem eperlekvár töltelékest vegyél.

- Rendben.

    Klaudia mindettejüknek ugyan olyat vett. Frissen sült, meleg kiflivel sétáltak tovább.

    Nem messze egy gyereklány kéregetett. Soványka, kócos, fésületlen, fekete haját rongyos sapka alá rejtette, a szürke, koszos kabátba, amit viselt, kétszer belefért volna és egész a bokájáig ért, a kopott gumicsizmája szakadt volt és legalább mégegyszer akkora mint a lába. Kesztyűje nem volt csupán a kabát ujja védte meg csupasz kezét a hidegtől, de csak az egyiket mivel a másikat a járókelő emberek felé tartotta. Kicsi kezét már kékre festette a hideg amikor ráhúzta a kabátja ujját s kitartotta a másik kezét.

    Az emberek közönbös tekintete azonban észre sem vette szegény lányt, aki vacogva Karácsonykor csupán néhány lejt várt, hogy talán először ehessen akkor nap.

    Néhányan akik mégis észrevették undorral, megvetéssel néztek rá és ahogy feléjük lépett átmentek az út túloldalára. Aztán egy jólöltözött, bizonyosan gazdag, fiatal pár sétált el előtte. Az asszony fintorogva vett elő a zsebéből egy vaspénzt s a lány elé hajitotta a hóba. Nem akarta, hogy még véletlenül is hozzá érjen.

    A lány azonnal térdre vetette magát a hóban s kutatni kezdett a nem túl nagy adomány után. Kicsi, vékony, kék ujjacskái fürgén keresgéltek a fagyos hóban míg végül megtalálta. Mosolyogva szorította a markába és fölállt.

    Klaudia és a lánya, akik mindent láttak, épp akkor értek elé.

    A lány éhesen nézte ahogy Anna jóizűen beleharap a kiflibe. Alig lehetett pár évvel idősebb nála a kislány mégis megsajnálta. Oda akarta nyújtani neki a kifiét amikor az anyja megállitotta.

- De anya...- nézett fel az anyjára megszeppenve, - de éhes...

- Ahogy te is, - simogatta meg a lánya fejét mosolyogva, aztán a táskájáért nyúlt és kivett belőle két lejt és a kifliével együtt átnyújtotta a lánynak.

- Tessék ez a tiéd, vegyél magadnak belőle valami meleg italt, teljesen átfagytál,- mondta kedvesen.

    A lány remegő kézzel vette el, majd szeme felcsillant és hálásan elmosolyodott. Nem szólt semmit csak némán bólintott, de a barna szemeiből olyan fény sugárzott, hogy talán ha egy jégszívű ember abban a pillanatban belenézett volna biztos meglágyúl a szive.

- Anya, miért adtál neki pénzt, nekem lufit nem akartál venni, - mondta szemrehányóan Anna.

- Oh, kislányom sokat kell még tanulnod az életről. Te semmi hasznát nem vetted volna annak a lufinak, mig az a lány egy kicsit felmelegszik.

    Klaudia még akkor is arra a lányra gondolt amikor befordultak az üzletbe, hogy néhány apróságot vásároljon a kissebb testvéreinek. Elvégre még sem mehetett hozzájuk üres kézzel Szenteste. Néhány olcsó játék mellé vett egy- egy pár zoknit is nekik. Szebb, drágább ajándékra nemigen telt volna neki. 

    Amikor a pénztárhoz értek és összeszámolták az összeget amit fizetnie kellett, meglepetten vette észre, hogy nincs nála elég pénz sőt épp az a két lej hiányzott amit a kis kolduslánynak adott.

- Nincs nállam annyi,- mondta szégyenkezve végül.

- Nem baj, - mosolygott megértően a pénztárosnő,  - kivesszük az egyik pár zoknit.

- Hagyja csak benne, elvégre Karácsony van, - szólalt meg a hátuk mögül egy idősebb nő.- Én kifizetem azt a két lejt, - mosolygott Klaudiára, aki döbbenten fordult hátra.

- Nem, nem fogadhatom el,- hebegte meglepetten.

- Oh, én nem is magának akartam adni hanem ennek a kis tündérnek, - nyújtotta át Annának a pénzt aki át is adta a pénztárosnak. - Tudja, nekem is van egy épp ilyen korú fiú unokám és hát ki tudja mit hoz a sors. Talán egy nap találkoznak és akkor...,- nem fejezte be de mindenki megértette mit akar evel mondani.

- Nagyon szépen köszönjük, - mosolyodott el Klaudia és bepakolta a táskájába amit vett. 

    Meghatottan sétált ki az üzlet ajtaján. "Talán mégsem olyan szivtelenek az emberek mint ahogy azt én gondoltam." - tűnődött el magában s egy könnycsepp gördült ki a szeméből amit persze azonnal le is törölt.

    Milyen furcsa az élet, ha nem adta volna oda azt a két lejt a kolduslánynak nem keveredik ilyen kinos helyzetbe. Valahogy mégsem bánta. Elég volt felidéznie a lány szemében a csillogást és minden kételye tovatűnt affelőll, hogy helyesen cselekedett.

    Néhány méterrel arrébb ismét találkoztak a kolduslánnyal, kis kócos, még rosszabbul öltözött fiúcska állt mellette. Mindkettejük kezében kis gőzölgő pohárka volt és egy- egy fél kifli. Ahogy eléjük értek a kis kolduslány fölemelte a poharát és ismét hálásan elmosolyodott.

- Köszönjük,- mondta halkan vékony kis hangján.

    Ezuttal Klaudia maradt szó nélkül, csak némán bólintott. Magához szoritotta a kislányát és elmosolyodott. Ez a szempár és mosoly többet jelentett neki minden ajándéknál. 

    A hó nagy pelyhekben mind sürübben takarta el előttük az utat. S ahogy lassan a hidegben hazafelé tartottak Klaudiának eszébe jutottak nagymamája szavai, amit eddig nem is értett igazán: "az ember csak azt kapja vissza amit másoknak ad."