<!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

Reggeli sétám gondolataimmal, Surányban..

Egy idegen tekintet könyvéből olvasok oly tiszta meséket, hallgatok kristályként csengő dallamokat. A tavasz hangversenytermében, pedig csak elment mellettem… Ráncaiban életút porával telt kedves emlékek kifürkészhetetlen mélységének gyöngykoszorúja…
Csodálatos, amikor a csend madártorokból szólítja meg a hétköznapok kicsiny dugójával betömött fülünket, s halljuk végre a csengőn ringó lágy dallamok tökéletes rendszerét…
Mély levegő vétele a napsütötte lét párájából, s maga a boldogság, ahogy tüdőnket telíti a reggeli falusinak mondót illatos levegője. Kiskanálnyi életaroma, s túlcsordulóan bódítóan suhanó árnyának tavaszhangú szava.
és még egy szippantás a csodából, melyet életnek kereszteltünk… Áramoljon csak szét vérünkben e pillanat…
a tartani valahová mozgatórugójának szükségszerű dinamikája, amikor bele merünk halni kicsit idegenek tűnő tavaszi hangulatokban, ismeretlenül kongó léptekbe, sosem látott színű, és szabású szárnyak suhanásába.
Mintha ittam volna a láthatatlanság titkos összetételű esszenciájából.
S megannyi lélek, megannyi életút, megannyi kereszteződés. Micsoda csodálatos térkép rajzolódik lelki szemeim elé…
Felerősödik a szél, karomon végigfuttatja apró, bár hűvös, de mégis jó szándékú hírnökeit, s a lassan ébredező szőrszálakba feledkezve bámulok libabőrbe öltözve, s testem is lassan a tavaszba olvasztja magát, mint a csonkig égett gyertya a komód tetejének simára csiszolt fájába.
Arcomhoz kapok, valami mintha megérintett volna, s képzeletem valós játékosa egy kis ismeretlen hártyás szárnyú, mely most holtan fekszik mellkasomra hullva. Megöltem őt. Pedig csak megérintettem. S fekete anyagom lassan megrendezi az ő megismételhetetlen gyászszertartását. Temetésére sereglett madarak sosem hallott zsoltárokkal adják meg a végtisztességet, mikor a szél gyászhuszárai képzeletbeli ló háton közelítenek, s pehely testét beleszórják a százszorszépek százszorszép koporsójába, ahol átadhatja magát az enyészetnek.
Közben a templomból távoli harang egyenletes kongása szól, s egy hangya lekéste a temetést, talán későn szabta át gyászruháját a természet varrómestere, és ezért futkos vad összevisszaságban föl-alá a combomon.
Micsoda tökéletes szertartás, melynek emberi beavatottja én lehettem, egyedül én…
Lassú füstfelhőbe burkolózom, s elindulok a normák útján visszafelé, szemeim fókuszát lassan átállítom, s egy villanásnyi pillanat alatt válok én is kis falum siető emberrévé.
Lassan az én lelki szárnyaim is susogni kezd, lábaim versenyt lépnek egymással, s látszólag belesétálok a hétköznapi normákba fojtó rendszerébe, ahol senki sem értet meg engem…