<!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

A Felejtés Erdejébe visszahívott lányról...

Egy szép csendes hajnal volt. A reggeli napsugarak álmosan kukkantottak be a határszéli falu házaiba.

Benéztek a kocsma egyik szűk, keskeny hátsó ablakán is. A szoba épp olyan volt, mint az ablaka, csupán egy ágy, egy ülőalkalmatosságként is használandó ruhásláda, mosdótál és egy kis asztalka volt benne. A szűkös cselédszoba ágyában egy lány ébredezett. Az erősödő hajnali fényben pillái meg-megrezzentek, majd lassan felnyíltak. Eszter felébredt. Szeme lustán végigvándorolt a szegényes bútorokon, s a lány nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy az előbb csak álmodott. Álmában gazdag volt, kastélyában fényűző bálokat tartott, szebbnél-szebb ruhákban járt, s minden nap új kérője akadt.

Eszter gyakran álmodott efféléket, néha nappal is azon kapta magát, hogy munka közben elábrándozik. Szerencsére gazdája, a kocsmáros nem vette észre, mert akkor vége-hossza nem lett volna a molesztálásának. Így is folyton ugráltatta a lányt, kora reggeltől késő estig dolgot adva neki. Eszter beletörődötten vette tudomásul, hogy újra reggel van, fel kell kelnie. Kéjesen kinyújtózott a durva takaró alatt, még öt perc pihenőt engedélyezve magának. Az idő letelt. Eszter fürgén felkelt az ágyból, a mosdótálhoz lépett, friss vizet öntött bele a mellette álló kancsóból. Mosakodás közben szemügyre vette magát. Karcsú, hajlékony párductestet, formás, telt kebleket és hosszú combokat látott. A víztükörbe pillantván csillogó zöld szemű, csinos lányarc nézett vissza rá. Haja lágy hullámokban omlott hátára.

A tükörképe megnyerte Eszter tetszését, ezért elmosolyodva a tükörképére kacsintott, miközben haját befonta, s kontyba tűzte. Felvette egyszerű alsóingét, kék vászonruhát húzott fölé, majd tiszta, fehér kötényt kötött. Lábára fapapucs került, majd elindult a konyhába, ahol már várta a munka. A kocsmában felszolgálás mellett minden reggel segítenie kellett a konyhán is.

Ahogy a nap haladt előre az égen, lassan megtelt az ivó. A határ közelsége miatt már délelőtt nagy volt a forgalom: kereskedők, vándorok, katonák, néha egy-egy magányos harcos. Újra és újra felbukkantak a kalandorok is: mind az Erdő felé igyekeztek. Az Erdő már időtlen-idők óta létezett, de a falubeliek gondosan elkerülték, s féltek a fái közé merészkedni. Néha egy-egy bátor férfi bemerészkedett, de soha nem tért vissza onnan még senki. Azt suttogták, hogy az erdőben elátkozott bűverejű, valaha egy varázsló lakhelye volt, aki egy hatalmas drágakő erejének segítségével megbűvölte az erdőt, aki bemerészkedik fái közé, soha többé nem mehet el onnan.  Nem tudja senki, mi lett velük, de minél több ember veszett oda, annál több borzalmat suttogtak az Erdőről az emberek. Ami még rosszabb volt: az Erdő terjeszkedett is. Minden áldozat után újabb hajtások, újabb fák jelentek meg az Erdőben. Ez a bűverő vonzotta a kalandorokat is. Már legendává vált az Erdőt éltető mágikus kő ereje, azt tartották róla, hogy aki megszerzi, az halhatatlanná, örökifjúvá válik, s a kő segítségével varázshatalomra is szert tehet.

A falu népe megszokta már a szóbeszédeket, s az Erdő bolondjait, ahogy ők nevezték a kincsvadászokat sőt, mára már közömbössé váltak irántuk.

Úgy is a vesztükbe rohannak, mondogatták Akkor minek törődjünk velük?

Eszter is jól ismerte már ezeket az embereket: mindig betértek az ivóba, ettek-ittak, mesélték kalandjaikat, fogadkoztak, hogy egyes-egyedül ők szerzik meg a követ…

A lány sajnálta őket, tudta jól, hogy soha sem tér vissza egyik sem… Néha egy-egy fiatal, jóképű kalandorral el is csábult az éj mámorában…

Így történt azon a nyári estén is. Az asztalok között felszolgáló fiatal lányon megakadt a szeme az egyik kalandornak. Miközben lassan kortyolgatta sörét fakupájából, szeme mindenüvé követte a lányt. Eszter persze észrevette a figyelmet, s szeme sarkából többször is végigmérte a férfit. Magas, izmoktól duzzadó, harcban edzett testet rejtett a köpeny, amely alól kivillant láncinge Harcos lehet gondolta a lány. A férfi fekete, rövidre nyírt haja, csillogó, sötét szeme megtetszett Eszternek. Miközben a férfi asztalához lépett, hogy letakarítsa a vacsora maradványait, kacéran ringatta csípőjét. A férfi keze átfogta a derekát, mire Eszter oda súgott valamit a fülébe. Amaz bólintott. Felállt, s a számláját rendezve elhagyta a kocsmát.

Eszter kivitt még egy-két rendelést az asztalokhoz, majd a konyhába sietett. Levette kötényét, majd a hátsó ajtót kinyitva kisurrant az éjszakába.

Nesztelen léptekkel sietett a megbeszélt találkahely felé. Amikor kiért a rét szélére, megborzongott. Szemben, a rét túloldalán terült el az Erdő. A lány tudta, hogy a rét eléggé elhagyatott hely, éjjel senki sem merészkedik oda az Erdő miatt. Ideális helynek látszott a szerelmi találkára, ezért is esett erre a választása.

A harcos már várt rá. Merőn nézte az Erdőt, majd a lányhoz fordult. Tekintete végig futott Eszteren, aprólékos gonddal nézte a lány arcát, finom vonalú nyakát, amelyen ott kígyózott egy kiszabadult tincs; inge kivágásából elővillanó telt kebleit, ruháján átsejlő idomait, kecses, vékony bokáját. Egyszerre mozdultak meg: összekapaszkodtak, fullasztó, forró csókba kezdtek. Az ölelésbe feledkezve megszűnni látszott körülöttük a világ. Nem hallották a kocsma felől szűrődő furcsa, szokatlan kiabálást, sikoltozást sem.

A férfi lágyan a leterített köpenyére fektette a lányt. Ajkaik még ekkor sem váltak szét. Lassan, érzékien vetkőztették egymást. A férfi apró csókokkal borította a lány arcát, nyakát, kebleit, lassan lefelé haladva hasán. Eszter eközben a vágytól remegve simított végig a harcos izmos felsőtestén. Kínzó lassúsággal váltak eggyé. Szenvedélyük magasra csapott: kifulladásig ölelték, csókolták egymást. Már nem adtak; elvették egymástól azt, amit akartak.

Hirtelen érte őket a támadás. Kábulatukban először fel sem fogták, mi történik. Durván szétrángatták őket. A harcos jött rá először, rablóbanda támadt rájuk! Ekkor már a tudatukig hatolt a kocsmából szűrődő sikoltozás. A rablók felgyújtották a kocsmát, sok embert lemészároltak.

A harcos gyorsan felmérte a helyzetet: három bandita támadt rájuk, valószínűleg a menekülők után kutattak, úgy botlottak beléjük. Rápillantott a magát kétségbeesetten takargatni próbáló Eszterre, akit az egyik rabló rángatott fel a földről. Gyorsan határozott: feltartóztatja a gonosztevőket, amíg a lány elmenekül.

Eszter reszketve fogta teste elé ruháját. A martalócok durván röhögve rángatták fel a földről. Nyilvánvaló volt szándékuk, megbecstelenítik, majd eladják rabszolgának. Ekkor vette észre a harcos pillantását: a férfi biccentve jelezte neki, hogy meneküljön, s azzal rávetette magát az egyik gazemberre. A lány kihasználva a pillanatnyi zavart, kitépte magát fogva tartója kezei közül, s rohanni kezdett. Rémülten észlelte, hogy egyikük üvöltve utána rohan, míg a másik kettő a harcosnak esik. Még hallotta a férfi halálsikolyát, mire eszelősen gyorsított. Háta mögött érezte támadóját. Páni félelemmel rohant át a réten, egyenesen be az Erdőbe. Túlkésőn vette észre, hol jár. A fák pillanatok alatt körbeölelték. A martalóc döbbenten torpant meg a fák szegélyénél. Látta, mi történik a lánnyal.

Eszter hihetetlenül nyugodtnak érezte magát. Lassan beljebb sétált az Erdőben. Nem értette, mitől is félt eddig? A fák a fülébe súgták itthon vagy, nővérke! Gyere testvérünk!

Leheveredett a puha avarra. Meztelen volt, de nem fázott. Ruháit elhagyta valahol.

A fák éltek: fölé hajoltak, összeborultak felette. Eszter meg próbált emlékezni: honnan jött ide… ki is ő… Nem számított. Most itt van, végre otthon a testvéreivel. A leheveredő lányt indák fonták körbe.

A martalóc rémült iszonyattal nézte, ahogy a bokrok, indák teljesen betekerik a lányt, aki kezdte elveszteni emberi formáját. Bőre elszürkült, megkérgesedett. Apró hajtások fakadtak felsőtestén, karjain. Még feltérdelt, karjait az ég felé nyújtotta. Lábából gyökerek szaladtak a talajba. Teste megfeszült, megmerevedett. Még élt, de már fa lett. Élő, érző fa. Emlékei, múltja eltűnt, csak a jelen maradt. Tudata annyit észlelt  testvérek vagyunk…

A Felejtés Erdeje magába fogadta a lányt. Mint annyi mindenkit, aki a fái közé lépett. Az Erdő megint egy új fával bővült…