45 km-re a Moszkvát körülvevő körgyűrűtől (МКАД) a Kalugai országút mentén a Berjozka-6 elnevezésű üdülőfaluban feltámadtak Moszkva régi Ikaruszai: a 90-es évek elején nagy nehezen telekhez jutó dolgozók keze alatt nyaralóvá, fürdővé, sufnivá avanzsáltak. Amikor 20 év múlva a településre irányuló figyelem modern művészeti alkotássá nyilvánította az objektumokat, a tulajdonosak, hogy a reflektorfény gyanús árnyékából kikerüljenek, hamarosan újra, immáron másodszor és véglegesen is ócskavastelepre küldték a szovjet hétköznapokat kiválóan reprezentáló „emlékműveket”.

Amikor végre 20 év várakozást követően 1989-ben a moszkvai 1. sz. autóbuszgarázs dolgozói nyaralótelekhez jutottak, azon törték fejüket, hogy jönnének ki legolcsóbban az építkezéssel, hisz kezdetben építőanyagból volt hiány, majd megtakarított kis pénzük is elúszott a rendszerváltás viharában. Néhány élelmes szerelő azonban, szám szerint negyvenen, újra felfedezve a tényt, hogy a helyi rossz útviszonyoknak köszönhetően igen gyorsan elhasználódott csuklós Ikarus 280-asok leselejtezett csuklós részének több tucatja áll a busztelepen arra várva, hogy az enyészetté váljon, elhatározta, hogy dácsát varázsol belőlük.

Az üdülőfalu megalakulásakor meglehetősen szürrealisztikus képet mutatott: a kiirtott erdő helyén tuskók meredtek a levegőbe, köztük pedig 40 csuklós Ikarusz hátsó része. Idővel letisztult a táj: eltűntek a tuskók, a buszokat állagmegóvás és szigetelés céljából bevonták kívül ruberoiddal, belül üveggyapottal, gyakran tetőt is húztak rájuk. A harmonikaajtón belépve látható a leszerelt lyukasztók helye, függönyöket tettek az ablakokra, bevezették az áramot és a vizet. A merészebbek és elszántabbak, akik az első fagyokig a telken maradtak, kályhát is betettek.

Az üdülőtelepnek, mint a szovjet üdülőtelepek legtöbbjének sajátos filozófiája van: „Akkoriban, bár a boltok üresek voltak, minden közös, népi tulajdonnak számított: az emberek hazahordták a munkahelyükön régóta elfekvő/kallódó dolgokat: otthon csak jó lesz egyszer valamire. A szomszéd üdülőtelepen, ami egy üzem dolgozóié, az embereknek saját készítésű, titánötvözetből készült lapátjaik vannak, hisz valamikor a Buran űrhajó építésén dolgoztak, amit ezzel az anyaggal borítottak. Ha összedobnák, amilyük van, egy egész űrhajót összerakhatnának.”- mondja egy nyaraló.

A Marginális Építészet elnevezésű blogon számtalan hasonló műremekről számolnak be: a Burját mezőgazdasági akadémia üdülőjének filagóriáját például kombájn és vetőgépek alkatrészeiből építették meg. „Valahogy úgy alakult, hogy a népi építészet 1917-ig létezett Oroszországban, aztán eltűnt. A régi, forradalom előttit kutatják, állami védelem alá helyezik. A jelenlegi kortárs népi építészet, mintha nem is létezne. Pedig mégiscsak létezik: elég, ha csak bemegyünk egy üdülőterületre.”- írja a blog megalapítója, az építész Alekszandr Lozsikin.

Az interneten villámgyorsan elterjedő információ azonban nem hogy megvédte volna ezeket a sajátos alkotásokat, hanem épp ellenkezőleg: a 20 éve a szabad ég alatt álló Ikaruszoktól egyre többen váltak meg, csak hogy elkerüljék a kíváncsiskodó tekinteteket: „Hát hallod Tolja, úgy néz ki a buszablakokból épített melegházad művészeti alkotás lett. Bontsd le minél hamarább, még mielőtt az állam a védelmébe venné!” – kiáltja a szomszédnak az egyik nyaraló. A magyar ipar szárnyaló remekeiből így mára mindösszesen kilencen rozsdásodnak tovább a negyvenből Berjozka 6-ban.