A költő és Gyarmati Fanni szerelme 17 - 14 éves korukban kezdődött, majd miután Radnóti Miklós Szegeden ledoktorolált, 1935. augusztus 11-én házasodtak össze. Kapcsolatuk példamutató és erős volt. Büszkék voltak arra is, hogy a szerelmet nem a másik fél kisajátításaként, hanem kölcsönös bizalmon, elfogadáson alapuló kapcsolatnak fogják fel. Fanni nemcsak szerelme, hanem igazi társa volt a költőnek: kritikus és barát éppen úgy, mint feleség. Olyan házasságot akartak megvalósítani, amelyet ma is szinte lehetetlennek látunk, nem csoda hát, ha akkoriban ijesztően modernnek számított. Férfi és nő között teljes egyenrangúság és feltétel nélküli elfogadás - ez volt a viszony alapja, amelybe semmiképp sem fér bele a birtoklási vágy.

 

Radnóti hatévi házasság után, 1941-ben beleszeret felesége barátnőjébe, Beck Judit festőművésznőbe, akivel felesége tudtával egy évig tartó, olyan különös viszonya volt, hogy ezenközben össze is jártak, és a szerető önportréja ott függött az otthonuk falán.
„Tizennégy évi ismeretség és hatévi házasság után nem meglepő, hogy valamelyik fél, vagy akár mindkettő nyitottá válik más kapcsolatokra”, írja Ferencz Győző (2005), kiemelve azt is, hogy naplójának bizonyítéka szerint e viszonyról Fanninak is az volt a véleménye, hogy „ha Miklósnak örömöt okoz, örüljön” Baráti társaságuk, ismerőseik is mindvégig tudtak a kapcsolatról. Gyarmati Fanni naplóbejegyzései az idézetthez hasonló, csendes tűrésről és végtelen önuralomról árulkodnak. Mindketten sokat szenvedtek – Radnóti megértést és türelmet várt el a feleségétől, aki erre törekedett is. A viszony az év végére lassacskán elfásult.

Gyarmati Fanni emberi nagyságát mutatja, hogy amikor nyílvánosságra kerül a Beck Judittal   - aki később Major Tamás felesége lett-, való kapcsolat,  nem kérte a közlés mellőzését, nem akarta az utókor előtt hibátlannak mutatni kapcsolatukat.

Rednóti szerelmi költészete kiegyensúlyozott, érzelmi viharoktól mentes. Szerelmes verseit feleségéhez  írta: ezek a művek nagyrészt egy beteljesült, nyugodt, boldog szerelem versei. A versek  mély szerelemről, szeretetről, két  összekovácsolódott ember boldogságáról szólnak, amit  Radnóti művészetében zseniálisan jelenített meg.

Forrás: Ács Borbála: Radnóti és Beck Judit. Forrás: MTV Radnóti 100 éve – 5. rész: Érett szerelem című rész.

EGYÜGYŰ DAL A FELESÉGRŐL

Az ajtó kaccan egyet, hogy belép,
topogni kezd a sok virágcserép
s hajában egy kis álmos szőke folt
csipogva szól, mint egy riadt veréb.

A vén villanyzsinór is felrikolt,
sodorja lomha testét már felé
s minden kering, jegyezni sem birom.

Most érkezett, egész nap messze járt,
kezében egy nagy mákvirágszirom
s elűzi azzal tőlem a halált.

1940. január 5.

 

TÉTOVA ÓDA

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                                               hűs tenyeredben.

1943. május 26.

 

LEVÉL A HITVESHEZ

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember