Pünkösdi szonett 


Ott ülnek ők, magukra hagyottan, 
a csüggedt-gyáván összebújók, 
az arcukra titkon kámzsát húzók, 
vacogó félelembe fagyottan, 
legott rohanó szél vad erejétől 
zúgva hasad fel a menyei kárpit, 
s lángnyelvek ragyogó tüze válik 
férfi-merészség védpajzsává. Hevétől 
olvad a dermedt szó, hittel hirdetik 
— útjukat fehér galambok követik — 
száz nép nyelvén a Mester tanát… 

Kellenének most is láng-szemű fények, 
hogy Földünkön értse milliárd lélek 
a tűz-áldotta Béke szavát! 
Téglás-Hajós Éva