Egy kisregény, egy lovas novella értékét nem kizárólag a néprajzi, etológiai hitelesség adja, azonban aki belekóstolt a lótartásba, annak minden elnagyolt részlet, minden költői túlzás szemet szúrhat.

/Hiteles kép az újszentmargitai (hortobágyi) csikósokról**/ 

Ha a magyar irodalom nagyjainak lovas témájú írásait vesszük sorra, akkor azonnal érezhető az adott kor történelmi, néprajzi, sőt: természetfilozófiai, etológiai kutatásainak hatása. Igazából ez alól csak író és költő fejedelmeink kivételek. Ők csak akkor nyúlnak a témához, ha maguk is megélték azt.

A sort talán Jókai  "Sárga rózsája" nyithatná, ám nála még tetten érhető, hogy gyakorlati tapasztalata nem volt a lovakról. Erősen hatott rá a Herman Ottótól eredeztethető, a pusztai romantikát megalapozó szemlélet, mely talán Ecsedi néprajzi tanulmányaiban nyeri el máig ható, már-már expresszionista eszközeit. Sokszor bizony hamis képet adó fogalom-rendszerét még napjainkban is használja fű-fa-bogár, mert hogy olyan jól hangzik a "szilaj csikós, rideg marha, nomád pásztor" félreértelmezett szókapcsolat.

Íme egy szelíd részlet Jókai Sárga rózsájából:

 "A csikósbojtár, a maga ménesétől egy jó futásnyira, kikereste magának az éjjeli fekhelyét, ott leszedte a lováról a nyerget takaróstul, kivette a kantárt a fejéből, s azt a letűzött botjára akasztotta, a pokrócot felül tette a nyeregre: az a vánkos, szűre a takaró.

    Elébb azonban a vacsorától megmaradt kenyerét falatokra aprózva, a tenyeréből odaadá a lovának.

    - Nomármost te is mehetsz legelni. Vidám lovacskám. Bezzeg te nem eszel egész nap, mint a többi lovak. Te mindig nyereg alatt vagy. S még azt akarnák az urak, hogy mikor egész nap nyargaltattalak, akkor fogjalak a masinába, s hajtsalak kutat húzni! No, arra várjanak. Azt hiszik, a ló is olyan kutya, mint az ember? - Aztán megtörülgette szépen a ló szemeit a lobogós ingujjával. - No, hát keress jó füvet magadnak, aztán messze ne menj; mikor a hold lemegy, aztán meg az a fényes csillag, akkor visszajöjj ide. Látod, én nem kötlek pányvára, mint a gulyás, nem teszlek békóba, mint a paraszt. Elég ha azt mondom: "ica, Vidám lovam!", egybe itt vagy.

    Megértette, hogyne értette volna? Amint a nyergétől, zablájától megszabadult, nagyot ugrott a ló, felhányta a hátulsó lábait, aztán földhöz vágta magát, kettőt-hármat hentergőzött a hátán, az ég felé kalimpálva a négy lábával, aztán gyorsan csülökre kapott megint nagyot rázkódott, egyet nyerített, s nagy röhögve nekiindult a timpós pázsitnak, hosszú farkával védelmezve magát a dongó éjjeli bogarak ellen."

 Jókait személy szerint igen nagyra tartom, és most sűrű elnézések közepette vagyok kénytelen néprajzilag gyenge hitelességű szövegfordulataira a figyelmet ráirányítani.Teszem ezt a lótartó jogán és egy apai ágról származó a hortobágyi nagyállattartó kultúrát felölelő életmű ismerete jogán... (A képen egy csikósbojtár látható - eredeti felvételen.) 

Jókai helyesen látja: a pásztor ember, (a hortobágyi kiváltképp) a lovat soha nem fogta nehéz munkára. Ha parasztot látott lóval szántani, azt lenézte, megvetőleg mondta rá: - "No ez mán olyan szegín, hogy nem telik neki ökörre...". - Azonban kenyérrel a lovat soha nem etette, mert  a kenyeret nagyobb tisztelet övezte, nem állatok takarmányozására szolgált...

Kérdés az is, hogy Jókai bojtárja miért nem marad a ménesnél, ha ez egyszer az ő gondjaira van bízva... Ha pedig lovát elereszti, annak első dolga lesz a "jó futásnyira" lévő társakat felkeresni, mert bármennyire betanított, a lónak mindig a lovak társasága az első, soha nem az ember. Még akkor se, ha a ménesből való kiválásra - parancsra megtanítható.

Ezzel szemben az éjszakai legeltetés forró nyarak szükséges valósága a pusztán. Jókai elírta: - éppen hogy azért, mert éjszaka a legyek elülnek, az állatokat legfeljebb a szúnyogok zavarják a legelésben. Azt azonban tudni kell: a ménes éjszakai legeltetése közben a csikós közel sem hortyogott jóízűen, az igazak álmát aludva. Erre sokkal inkább a déli itatás után került sor, amikor a lovakat egy kis enyhet adó ligetes részre hajtva, ember és állat egyaránt félálomba révülve várta a hőség csillapodtát. Éjszaka aztán bepótolták az elmaradt legelést, de ez felügyelet mellett történt, különös tekintettel a ragadozókra, -  betyárvilágban két lábon járókra.

Mennyire reális a Jókai által rajzolt kép a csikós és lova szoros kapcsolatáról?

Néprajzi gyűjtések tömegével adatolható, hogy Jókai szemernyi túlzást sem vitt bele a kapcsolat ábrázolásába!

Mondhatni, - ha ismerte volna a napi valóságot - akkor jóval merészebben írt volna  a ló és a csikósbojtár ember különleges kapcsolatáról. Minden lóról végzett pásztormunka minőségét a ló képzettsége határozza meg, ezen belül a csikósok lovai alkotják az arisztokráciát. Az engedelmesség, az emberi szóra, vagy bármilyen jelre történő azonnali megjelenés elemi követelmény!

** Ő egy igazi csikós bojtár, valamikor a 20. század elejéről. 

Álljon itt egy rövid történet, melyet "élő" csikóstól gyűjtöttünk úgy jó tíz éve:

(A mesélő kisbojtár kori lovas élményét adja elő a lovak engedelmességéről,)

"...Apám mellett voltam bojtár, de nem azonnal, hiszen minden bojtár elébb taligásként kezdi..." / amolyan vízhordó, szarszárogató, tedd ide, hozd ide csicskásként. A bojtárság  már hatalmas ugrás a rangban./ 

"... nagyon vágytam már arra, hogy saját lovam legyen, de még annál is jobban az apám lovára. Tudott az mindent, egymaga felért egy jó pásztorral. Kérleltem hát az öreget, hogy legalább néha megülhessem, de valahogy nem akarta soha odaadni. Nem értettem, mire ez a nagy irigysége, hiszen az is csak egy ló, miért ne tudnám megülni..."

"Egyszer aztán elunta a zsinnyegést: - Jól van, vidd! De csak akkor, ha rajta is maradsz, amíg látlak!

Nekem se kellett több, ott legelt a Csillag a közelben. A pányvát* a nyakára ejtettem, aztán fel a hátára úgy szőrén, kantár, zabla, minek az...!

- Menj Csillag, kerítsünk egyet rajtuk! - és nekirúgtattam a ménesnek. Nem is volt gond, amíg úgy jó húsz ugrásnyira egyszer csak éles füttyöt hallok a hátam megett.

Hej az a ló...! Úgy hagyott a levegőben, úgy otthagyott a porban, mintha ma kezdtem volna. Visszaügetett az öreghez, lejelentkezett nála, mint valami pásztorkutya. Vörösödtem a szégyentől, kérdem is apámat:

- Mire volt jó ez? Miért iskoláz maga engem?

- Azért, fiam, hogy megtanuld: a lovad akkor lesz a sajátod, ha te húzod ki az anyja hasábúl..."