Az ég éneke

Szép az ég kékje, s a hegyek, 
ahogy havas sipkáikkal
köszöntenek, az erdők 
és a közöttük vezető 
kitaposott barna utak,
a fenyvesek, tölgyesek, 
juharosok,

 »          
foltokban a fűzöld legelőkön
az élet, a csörgedező víz,
szépek a patakok, zenélnek,
ahogy egyre duzzadva
játszanak , hozzák
csengve hordalékukat,
s a hegy lábánál,

megszelídülve, egyesülve
bővizű folyóba váltanak,
szépen szól a dal, 
az érces férfihang,
a faúsztatók talpa alatt 
az óriás rönkök görögnek,
érvényesül a hit, 
az ügyesség, az akarat,
s ahogy a folyóparton ülsz,

nézed a vizet, locsog
s feleselve dúdolod
szerelmes szólamod,
visszatükröződik 
szemedben
az ég kékje, a Nap sugara,

hogy vágyakozva

hallgatod a dalt,
s nézed a távolban
a fehér sipkájú hegyet.

(Harmath József)