Az alábbiakat adom közre az érdeklődőknek gondolataimat:

„Lélektől lélekig”

„A Sziriusz van tőlem távolabb vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?” (Tóth Árpád, 1923)

Szinte beláthatatlan a Szíriusz nevű legfényesebb és csaknem legköze­lebb lévő csillag tőlünk mért távolsága: 81,36 billió kilométer (a szá­mokhoz még 12 drb. nullát kell hozzágondolnunk!). Másképpen fogal­mazva: a tá­volság akkora, hogy onnan a fény 8,6 év alatt érkezik meg hozzánk. Tóth Árpád költő ehhez a „jeges űr”-höz hasonlítja az emberek közötti elválasztó szakadékokat. Amelyeket természetesen számokkal nem fejezhetünk ki ugyan, mégis sokszor érezzük a szomorú valóságot: mintha egyre idegenebbé válnánk egymás számára. Mintha az önzés szétziláló, pusztító ereje egyre in­kább eltaszítana bennünket egymás­tól…

Ebbe nem nyugodhatunk bele lemondó egykedvűséggel! Külö­nösen a Szentlélek ünneplése, kitölteté­sére emlékezésünk idején tart­hatjuk természetesnek, ha e miatt „kissé” nyugtalankodunk. Ezért elő­ször igye­kezzünk meg­határozni, mi is a „LÉLEK” fogalma. Ezt legcélra­vezetőbben Jézus kijelentése alapján te­hetjük meg, aki a Nikodémussal folytatott beszélgetés éjszakáján a kö­vetkezőket mondta: „A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tu­dod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született” (Jn.3:8). Vagyis az a „lélek” (héber: rúah, görög: pneuma → szél/lélegzetvétel = ’az élet és a személyiség anyag­talan hordozója a testben’), amelyet ős­időktől fogva sejtett már az ókor embere is, megfog­hatatlan, titokzatos létező. Ezért az ember általában nem tud mit kez­deni a lelket érintő „honnan jő és hová megy” (Károli fordítás) kérdéssel. Most mégis azt mondom, – mivel ősi magyar szavunk, a „lélek” egy­úttal az ember személyét is je­lenti, – gondolkozzunk el együtt azon a LÉLEK ünnepén:

– honnan van emberlétünk,

– hogyan „létezünk” jelenünkben, és

– hová érkezhetünk meg?

Nagyjából Grandpierre Attila, (1951 –  magyar csillagász, ze­nész, éne­kes, író, költő, a fizikai tudományok /csillagászat/ kandidá­tusa) „A lélek halhatatlansága” című tanul­mányához fűzöm gondolataimat.

1. Csupán tudásunkra hagyatkozva elgondolkodhatunk azon, honnan, miből vagyunk? „Anyagilag” mi­ből is áll az emberi test: 18 kémiai elem­ből (95 %ban a legfontosabb négy elemből, azaz hidrogénből, szénből, oxi­génből, nitrogénből tevődik össze, de néhány százaléknyi jódot, foszfort, ként, vasat, rezet és sziliciumot is tartal­maz testünk). Tényleg, csak össze kell gyúrni ezeket az anyago­kat, máris kész az emberi test? Érezzük, sántikál ez az anyagias okoskodás. Tessenek megengedni, hogy idéz­zek Tóth Árpád „Lélektől lélekig” című verséből egy mondatot, amikor egy éjszakai tűnődésekor így fogal­mazott: „bús földünkkel s bús testemmel ro­kon elemek­ről ád hírt az égi fény”. Anyagi összetevőinket tekintve tehát azt mondhatnánk: „életünk a csilla­gokból ered”, ahogy Grandpierre Attila fogalmazza meg tételét. Aztán minden csak úgy, ma­gától vagy véletle­nül létrejött? A kémiai elemek a nagy összevisszaság­ban egymás­hoz csapódtak és előálltak az égitestek, a csillagrendsze­rek, a bolygók? A tudósok azt állítják, – „véletlenül, de a fizikai törvénysze­rűségek alapján” nagy valószínűséggel 13,5 milliárd éve állt elő a világ­mindenség („nagy bumm”), és 4,7 milliárd éve különült el a Föld nevű bolygó a világegyetemben, amelyen élünk. És itt a Föl­dön, ahol mi is élünk, ugyanazok az anyagok vannak, mint a világmindenség egészé­ben. Életünk tehát csu­pán a csillagokból ered? .. Azt az „aprócska moz­zanatot” kell csak mindehhez hozzátennünk, hogy – ahogyan a Bibliá­ban olvashatjuk – „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, .. de Isten Lelke lebegett a vizek fölött” (Móz.1:1-2). Vagyis, volt és van Valaki, aki a kémiai elemeket, a fizi­kai anyagokat megalkotta, majd azok „viselkedését” szel­lemi-teremtő erővel célszerűen kigondolta, irányította és végül összerendezte, életté for­málta. „Hit által értjük meg,” – tehát nem kizárólag tudásunk által, – „hogy a világokat Isten szava alkotta, úgy hogy a nem láthatók­ból állt elő a látható” (Zsid. 11,3).

2. Hogyan „vagyunk, létezünk” mi emberek? – kérdez­hetjük ezek után. „Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet lehele­tét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé” (Móz.2:7). Grandpierre Attila szerint „a fizikai tár­gyak viselkedését egy szellemi tényező irá­nyítja  .. belső lényegünk születésünkkor váltott át a csillagokhoz kötött érzékelésmódból a földi testhez kötött érzéke­lési módba”. Hogyan is lettünk a kémiai elemek, majd az ú.n. kromoszómák egymáshoz kap­csolódásán túl személyes emberi lénnyé? Hogyan is fogal­mazták meg „lélek” fogalmukat nagy elődeink? Tóth Árpád: „égi üzenet”-ről, Móricz Zsigmond  „sejtközös­ségi tudat”-ról, Reményik Sándor „tenger-fenék lámpásá­”-ról, Prohászka Ottokár egykori római katolikus püspök „nagy és fényes gondolatok”-ról beszélt, Reviczky Gyula pedig a „szeretet su­garának” nevezi Isten és Jézus Krisztus Lelkét. A belső „szellemi té­nyező” helyett tehát sokkal inkább egy külső, személyes „szellemi té­nyező”-ről kell beszélnünk, egy olyan égi üzenetről, aki Istennek a Lelke. Igen, a kezdetek kezdetén így terem­tett meg minket Isten, a nagy „összerendező”. De, mint tudjuk, az ember valamit nagyon elrontott: fellázadt Isten teremtő rendje ellen. „A lélek drága, furcsa, ké­nyes tal­lérja ritkán marad fényes, ahogy az Úr kezéből kikerül” (Tóth Árpád: Karthágó kövein, 1924). Isten ugyanis a teremtéskor nemcsak testileg, de szellemileg is „jó”-nak teremtett meg minket, de sajnos, önzésünk és nagyra­vágyásunk teret engedett a „gonosz lélek”-nek, a sátáni indulat­nak. Egyedül önmagunkra hagyatkozva tehát nagyon is helytálló Pál apostol lesújtó mondata: „ .. nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki ke­resse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien meg­romlot­tak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.” (Róm. 3:10-12). Mindennek vége, nincs kiút ebből a megromlott álla­potból?

3. De van kiút ebből az elrontott állapotból, mert eljut­hatunk egy egé­szen megváltozott, új állapotba. Hová érkezhetünk meg? Grandpierre Attila a továbbiakban ezt írja: „Ha tartani akarjuk magunkat önma­gunkhoz, ha meg akarunk felelni önmagunknak, ha élni akarunk leg­mélyebb, legvalóságosabb képessé­geinkkel, akkor él­nünk kell lelkünk­kel, lelkünk Koz­moszból eredő és Kozmoszba visszatérő égi folyamával. Ez adhat életünknek kozmikus mélységű tartást, igazi távlatot, irányt, célt és értelmet.” Mintha azt mondaná a fizikai tudományok kandidá­tusa: ha azt akarjuk, hogy emberi létünk minőségileg megváltozzon, akkor legyünk azonosak önma­gunkkal, találjunk rá belső lényegünkre. Igenám, de „önmagunktól, önmagunk erejéből nem tu­dunk megja­vulni”, ahogyan ezt a nemrég elhunyt Csiha Kálmán püspök urunk fogalmazta meg a Heidelbergi Káté 8. és 53. kérdése-felelete kapcsán. „Képzeljetek el egy nyílvesszőt, amely elgörbült, meghajlott. Azzal már töb­bet nem lehet célba lőni, mert mindig letér az útról, és az a nyílvessző magától sohasem fog tudni kiegye­nesedni. Valaki kell, aki kiegyenesíti.” Ki az, aki ezt képes meg­tenni? Csakis az Atya és a Fiú Lelke, a Szentlélek! „Egy emberi lélek is alakíthatja a másik ember életét. Ha va­laki züllött életet élt, de lesz egy kedves, szerető szívű, ügyes felesége, aki szépen tud vele beszélni, le­szoktat­hatja ezt az embert a züllött életről, és az megváltozhat. Barátok is hatnak egymásra, megváltoztat­hatják egy­mást, egyes politikai szónokok is hathatnak az embe­rekre, tömege­ket mozgathatnak. Ha az emberi lélek hat az emberi lélekre, mennyire in­kább tud hatni a Szentlélek, Isten lelke.” Hogyan is munkálkodik hát az a csodálatos „rendező”, az új életet teremtő erő, a Szentlélek? Úgy, hogy szeretetben egymás közelébe, majd egymás mellé hozza szeretettel az egymástól elidegenedett embereket. Nem más ez, mint az ember újjá­születése, amit nagyon nehezen értett meg Nikodémus, a Nagytanács tagja azon az éjszakán: „Az újjászületés azt jelenti,” – folytatja ma­gyará­zatában Csiha Kálmán püspök úr – „hogy megvál­tozom, más emberré leszek. Eddig gyűlöl­ködtem, most szeretek, eddig káromkodtam, most imádkozom, eddig a kocsmába jártam, most a templomba járok, eddig má­soknak rosszat akartam, most segítek másokon. Mintha egy új ember született volna. Erre a magatartás-változta­tásra mondja a Szentírás, hogy újjászületés. Ehhez azonban belső átváltozás kell. .. Vigyázzunk hát a bennünk lévő új emberre, mert az újjászületés és a jó csele­kede­tek­ben gyönyörködő szeretet a Szentlélek ajándéka.” Ezt a megváltoztató, újjáteremtő Lelket azonban kérni lehet az Úristentől. Szépen mondja Reviczky Gyula: „Piros pün­kösd, szállj le a világra, tanits meg új nyelvre, új imára. Oszlasd széjjel mindenütt az éjet, szeretetnek sugara, Szentlé­lek!” Igen, lehetséges ez, „mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik” (Mt.7:8).

Az elején azt kérdeztük, honnan jöttünk, hol va­gyunk emberi önmagunkban, és végül hová érkez­he­tünk meg? Legyen a felelet: el­vesztett önmagunktól a Szentháromság Egy Isten kegyelméből megér­kezhetünk „Isten templomához”, akik mi lehetünk Isten Lelke fogla­lataként (1Kor.3:17, 6:19, 2 Kor. 6:10). Kálvin így adja ezt tudtunkra: „Isten gya­korta igéri, hogy minket templomaivá választ, ez az ígéret nem teljesedik másként, csak ha Lelke bennünk lako­zik. .. Nem (annyira) templomot kell számára építeni, hanem magunknak kell az ő templo­mává lennünk. (Hisz’) maga az apostol ugyanazon értelemben majd Is­ten, majd a Szentlélek templomá­nak nevez ben­nünket.”

Adja Isten, hogy így egymásra és „haza találhassunk”! Már most, itt e földön, – de földi létezé­sünk után is, mintegy „átszállás”-sal Hozzá, a most még láthatatlanba megérkezve, – a bennünk munkálkodó Isten Lelke által. Szépen vallotta meg hitét ezzel összefüggésben Arany Já­nos, amikor saját sírkövére ezeket a szavakat gondolta felíratni:

„ITT NYUGSZIK ARANY JÁNOS SZERKESZTŐ, SZÜLETETT 1817 MÁRCIUS 2-ÁN, MEGHALT...

Nincs végezve itt még a cikk,

Folytatása következik:

Én-Uram, légy én szerkesztőm,

Új folyamban újrakezdőm.” (Sír-vers, 1862)

Mert ugyan „a Lélek cso­dálatos munkája semmiféle szabályhoz nem kötött, egy­általán nem számítható ki”, de azért hit által azt is tud­nunk lehet, hogy van egy szabály a Bibliában: „a világ pedig elmúlik, és an­nak kíván­sága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1Jn.2:16-17).

Rácz László

Húsvét ünnepéhez közeledve küldöm az olvasóknak alábbi irományomat:

Támadj fel a halálból..!

(Olv.: Ef.5:14, Mal.3:20a, Ézs.26:19, 60:1, Jn.5:24k., Róm.13:11)

Motto: A pompás királylepkékről azt tartják, hogy évente megismétlődő több ezer kilométeres, hosszú vándorútjukat csak addig tudják repülve megtenni déli irányba, a telelő helyükre, amíg a levegő hőmérséklete meghaladja a 12 ⁰C-t.

E hőmérséklet alatt képtelenek megmozdulni, dermedt, bénult állapotban vannak.

Halottainkra való emlékezésünk napjaiban kiváltképp’ foglal­koztatja gondolatainkat az elmúlás, a halál. Én most mégsem a fizikai halál állapotról szeretnék szólni, amikor testünk egészen elveszti élet­erejét végső elgyengülés vagy valamilyen váratlan befejezés miatt, ha­nem az emberi léleknek túlterheltség miatt kimerült, reménytelen, aka­rat nélküli, célt vesztett, s ezért kiúttalan állapotáról. Isten népe és az egyes ember ugyanis gyakran van dermedt, bénult, már-már szinte halott állapotban: „..tapogatózunk, mint aki­nek nincs szeme. Botlado­zunk fényes délben, mintha alkonyat volna, és sötétségben vagyunk, mint a holtak, .. távol az igazság, elbukik a hűség a tereken, nem érvé­nyesülhet a becsület” (Ézs.59:10,14), siránkozik a bűnei miatt meg­romlott körülmények következtében Isten népe.

A Mindenható, a könyörülő Isten azonban látja és érzékeli népe vergődését, ugyanakkor bűntuda­tát, őszinte bűnbánatát. Ezért irgal­mas, bíztató szavával szólni kezd hozzá: „Kelj fel, tündökölj, mert el­jött világosságod, rád ragyogott az ÚR dicsősége” (Ézs.60:1). Pál apostol ezt később így idézi (va­lószínűleg régóta használt keresz­te­lési himnuszként): „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból” (Ef.5:14). Kálvin János szépen fejtegeti ezt a gondolatot így: „Az Úr, miután szánakozik rajtad, kiragad majd téged ebből a ho­mályból, amelyben büntetésül voltál. Ennek most vége, itt az ideje annak, hogy körülményeidet megjavítsam.” Szinte sürgetően no­szogatni kezdi Isten alvó-bénult állapotban levő gyermekeit: „..itt van már az óra, amikor fel kell ébrednetek az álomból, .. az éj­szaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van” (Róm.13:11k.). Újjáteremtő fényt, világos-ságot áraszt benne hívő népére kegyelemből az Isten, aki maga a világosság, és az élet teremtője, forrása. Ha pedig az emberhez arcát fordítja, akkor egyszersmind az újat kezdés áldását, erejét, az új élet lehetőségét adja neki, azaz meg akarja őt szabadítani a rárakódott s ezért magá­val hur­colt ó-emberi természetétől.

Milyen célból teszi ezt? Azért cselekszik így kegyelemből az emberrel Isten, testté lett Igéje, szeretett Fia által, hogy az így megvilágított, átvilágított, fényességével, dicsőségével körülragyo­gott embere maga is világosság, fény lehessen sötét környezeté­ben. „Ti vagytok a világ világos­sága” (Mt.5:14), mondta egykor az őt hallgató sokaságnak Jézus. Ma is mondja a tegnap és ma és mind­örökké változhatatlan Úr, ébresztő, serkentő, bíztató szavát első­sorban azoknak, akik lesújtott, bénult jelenükből – immár átvilá­gítottan, megvilágítottan – Hozzá tudnak menekülni: „..fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad” (Ézs.60:2). Persze nemcsak úgy általában világít az Úr, hanem Jézus Krisztus által cselekszi ezt, mégpedig világra szólóan: „Én vagyok a vi­lág világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, ha­nem övé lesz az élet világossága” (Jn.8:12). Isten üzenete tehát sze­mélyválogatás nélkül szól mindazok­nak is, akik még nem tudják, hogy ahol nincs az Ő áldása, ott folytonosan ismétlődik a bol­dogtalanság, a szomorúság, – viszont jelenlét­ében, fényével kö­rülragyogva, meg-megújulóan gyógyul, szabadul, sőt lelki „halá­lából” feltámad­hat az ember. – Ezt hir­dessük meg, ne csak sza­vainkkal, hanem életünkkel is ebben „az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban” (Fil.2:15). Ezt az egé­szen másfajta „térerőt”, hatóerőt kellene odaélnünk folyamatosan a gonosztól megzavart környe­zetünk­nek. Tehetjük, van erőnk ehhez? Figyeljünk Pálra, aki így írt a kolossébelieknek az újat te­remtő Atyára hivatkozva: „alkalmassá tett titeket arra, hogy .. a világosságban részesüljetek. Ő szabadí­tott meg a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata” (Kol.1:12-14). Saját gondjainkon túl lehet tehát erre a min­den­napos szolgálatra is erőnk, ha Őt követjük.

Rácz László