Öreg asztalom lapján nyugtatom kezem,
a vén fa lakkja karcos, kopott, fénytelen,
s a tenyér, mely rajta megpihen,
elfáradt már.

Mint a macska szájából szabadult egér,
kéklő ereimben is csak kódorog a vér,
lassan vánszorog amíg szívemig elér,
elfáradt már.

Vajon teljesült-e minden álmom?
Vajon volt-e értelmem ezen a világon?
Lelkem önnön szolgám, s egyben jó királyom,
elfáradt már.

S ím hallgataggá lettem, - szótlannak való,
mit mondanék, az csupán gügyögésre jó.
Csend legyen hát! ..., mert a szó-hajó
elfáradt már.

S halkan tovább ring egy nyugodt tengeren,
most nem próbál vihart kavarni téli szellemem,
csak hallgatom dalotok, mint madáréneket,
ha eljön a nyár...