Egy bála élete
Volt egyszer egy nagy mező. Azon a mezőn létrehoztak sok sok szalmabálát. Egy aprócska kis szalmaszálat addig addig dédelgettek, nevelgettek formálták egyre szebbre, míg akkora nem lett, hogy önállóan megtudjon maradni azon a mezőn. Ahogy telt az idő, ennek a bizonyos bálának nagyon sok mindent meg kellett tanulnia, elviselnie. Évek teltek el, de ez a bála még mindig ugyanazon a helyen volt, ugyanúgy nézett ki. Miközben az évek alatt, elviselte a Tél viszontagságait, fázott szenvedett, mert senki nem vigyázott rá. Megtanulta hogyan védekezzen. Várta a Tavasz jöttét, aki elhozta neki a mesés virágok illatát. Szerette ezt az időszakot, minden pompás mesés volt. Azután jött a Nyár. Általa érezhette a Nap melegét, aki felszárította róla a neheztelést. Olyankor szép volt. Körülötte minden gyönyörű. Meleg volt és fény. Körül vette a boldogság. Azután megjelent az Ősz. Aki jól megtépázta őt. Belekapott a ruhájába és húzta magával ahogyan csak tudta. Bármennyire is fájt neki, ez a bála ellenállt. Aztán jött újra a Tél, a Tavasz, a Nyár, az Ősz és újra megint a Tél, ilyenkor a bála mindig újra remélt, hogy egyszer majd elmehet innen és minden mit a körforgásban átélt, egyszer majd véget ér. Szegény bála, hiába tanulta meg, hogyan védekezzen hogyan élje túl bálaságát, egyszer csak megváltozott valami. Elkezdett vékonyodni. Ahogyan a Szél fújt belé úgy szakadt szét, ahogyan a Nap sütötte úgy száradt és foszlott szét. Jött a Tél, és a bála akkorra már elfagyott. Mire megjött a Tavasz, a bálából már csak egy szalmaszál maradt.
P.I.Pár éve írtam. Megesik, hogy kreatív vagyok
Kommentáld!