Balázs Imre József

„…. A múzsa az egy alibi,

       csavar a gépezetben,

       bármi jó ráfogható

       legalább képzeletben.”

                                        Néhány szó a múzsákról.

                                                     Első rész

    Földtörténetünk kicsit korábbra tehető időszakában egyszemélyes vezetés alatt állt a világ, és ezt a felelőségteljes állást Zeusz töltötte be.  Igyekezett munkáját lelkiismeretesen ellátni. A beosztottjai között akadtak azonban egy páran, akik meg akarták fúrni, mert a helyére pályáztak. Ebben a munkájukba titáni erőfeszítéseket tettek sikerük érdekében. Azt próbálták rábizonyítani, hogy munkaideje alatt is szexuális kalandjai vannak.. Biztosra azonban nem mehettek, mert Zeuszt se most szedték le a falvédőről, ügyes csellel, -például hattyúnak álcázva- a hátsó kapun hagyta el parnasszusi irodáját. A gyanút csak az látszott igazolni, hogy több isteni nővel volt kapcsolata, s mivel ebben a korban a gumióvszer még nem volt ismeretes, hát bizony mindegyiktől volt egy pár gyereke. Így Mnemoszümétől is volt IX leánygyereke. Már ebben a korban is nehéz volt az iskolavégzett fiatalok elhelyezkedése. Így Zeusznak is gondot okozott a IX lány munkába állításáról gondoskodni. De lelkiismeretes apa volt, mindjárt utánanézett, hogy lehetne a problémát megoldani.

    Mivel akkoriban az emberiségnek nem volt más szórakozása, mint hosszan elnyúló háborúkban egymást öldösni, vagy mezőgazdasági munkát végezni, ezért este, mécsesoltás után unatkoztak, nem volt mit tenniük. Már pedig köztudott, hogy az unatkozás rossz tanácsadó. Mint jövőbelátó, tudta, hogy ezt a problémát később majd megoldja a TV és a rádió, de mivel Prometheusz most más problémákkal küzdködött, nem volt alkalmas ember az elektromos áramnak a földre lopására. A nélkül, pedig az egész rendszer kakukkot mondana. Aki most csodálkozva, kérdőleg felemeli a fejét, áram? Nos azokkal sürgősen tudatom, bizonyított, hogy már az akkori Istenek is munkaeszközként használták a villámokat, olyan minőségben és erősségben, melyeknek előállítása mai korszerű tudományunk állása szerint is majdnem megoldhatatlan feladat elé állítja tudós társadalmunkat.

    E kis kitérő után térjünk vissza a lányok sorsának alakulására. A fenti gondok megoldásán töprengő Zeusz hirtelen a homlokára csapott: megvan a megoldás! Előhúzta fiókjából az isteni találmányok címszó alatt porosodó akták közül a „Művészetek” felirattal rendelkezőt. Ez az, mormogta magában. A művészetek gyakorlása, és azok élvezete kitöltheti az emberiség szabadidejét! Nem fognak többé unatkozni! Az aktába belelapozva látta, hogy a művészetek IX fő részre oszthatóak. Mit a lányaim száma! Remek! Ezután gyorsan peregtek az események. A fejezeteket római számmal látta el. Előhozattatott egy nagyobb szájszélességű amfórát, és abba beledobott I-IX -ig sorszámmal ellátott pergamendarabkákat. Majd behívta a lányait, és mindegyikkel húzatott egy számot. Így evvel mindegyik lánya megkapta azt a feladatot, melynek megszervezésével a továbbiakban felelőséggel tartozik munkaadójának. Egyszerű, költségkimélő munkamódszert is adott nekik. Mindenféle aktatologatás mellőzésével az alvállalkozókat homlokcsókkal vehették fel. Nem volt megkötve a telephely sem. A múzsa csókját bárhol átvehették az emberek. Zeusz gondolt a jövőre is! Tudta, hogy eljön majd az az idő, amikor emberek százainak csak az lesz a feladat, hogy az ilyen „fekete gazdaságokat” adóztatás céljából fölszámolják. Ezért, hogy minden szabályszerű legyen, és ne lehessen belekötni, Zeusz alakított egy „Múzsák” címszó alatt bevezetett betéti társaságot, melynek ő volt az aláírási joggal ellátott főnöke, lányai pedig a minimálbérrel alkalmazott beosztottjai.

                                                          Második rész

    Napjainkra gyökeresen megváltozott a társaság helyzete. Az alapító tagok régen visszavonultak Olümposzi otthonukba, melyek olyan speciális építmények voltak, hogy emberi szem még az iraki háborúban alkalmazott éjjellátó lézeres szemüveggel sem fedezhette fel őket. Itt töltötték nyugdíjas életüket, -gondtalanul,- hiszen halhatatlanok voltak, és olyan kifogyhatatlan tartalékokkal rendelkeztek, hogy minden nap bőséges lakomákat rendezhettek, ahol dugig jóllakhattak, nem kellett félniük a koleszterin bombától, az elhízástól, a cukorbetegségtől és nem utolsó sorban a szárazság okozta élelmiszerárak emelkedésétől, -bár tiszta időben már egészen jól láthatóak voltak ezek az egekben.

    Ma a Múzsák az egész világra kiterjedő hatáskörrel rendelkeznek. Az öt kontinensen mindenütt fellelhetőek, ahová pedig valamilyen adminisztrációs tévedés miatt nem juthattak el, ott is gondoskodtak valami póteszközről, ami akár egy rothadófélben levő alma, egy gyűrődött fénykép, vagy egy illatos zsebkendő is lehetett.

    A múzsák nem foglalkoztak a politikával, azonban a politikusok ennek ellenére néha „acélos” akarattal próbálták működésüket korlátozni.

    A múzsák egy idő után aztán országok szerinti felosztásba tagozódtak. A magyarországi múzsák korábban lila fátylakkal, pegazus lovakon végezték áldásos tevékenységüket, és alkalmazottaik képzeletét  a Mont Blanc csúcsától a szekszárdi színésznők őltőzőjéig vagy a párizsi Szent Mihály útjára röpítették. Mára azonban gyökeresen megváltozott a helyzetük. Nyilvánosságra került, hogy indokolatlanul magas térítést számoltak el, az alkalmazottaik utaztatására. Így a múzsák tevékenykedése elég méltatlan módon lekerült a földre. Nekik is a BKV járműveit kellett igénybe venni, feladatuk teljesítésére.

    Így történhetett meg, hogy magam is megfigyelhettem egy múzsa tevékenységét. Buszon utaztunk. Én ültem, a múzsa egy fiatal, ábrándos tekintetű, hosszú feketehajú fiatalember karjaiba kapaszkodott, és igyekezett annak magas homlokára egy hivatalos csókot adni. Amint láttam, ez sikerült is neki, és a biztonság okáért egy puszit is elhelyezett az ifjú orra hegyén, majd ajkai elkezdtek még lejjebb szánkázni, amikor a busz elé váratlanul bevágott egy vesedonor (motorkerékpáros), és a buszvezető, hogy elkerülje a balesetet, beletaposott a fékbe. A hirtelen fékezésre, az álló utasok kuglibábúként potyogtak a földre. A múzsának szerencséje volt, pont az ölembe landolt, esés közben azonban szájával véletlenül végigsúrolta a homlokomat. Zavartan bocsánatot kért, majd visszatért ügyfeléhez, aki már szintén talpon volt. Láttam, hogy nagy problémája lehet, mert komoly arccal telefonálni kezdett a mobilján.

   A főnökét hívta, akinek beszámolt a váratlan balesetről, és aggódva kérdezte, ez a homlokérintés vajon illetéktelen személyt érintő csóknak számít-e, - amiért komoly fegyelmit is kaphat- és az illetőt most megszállja az ihlet? Fiatal az illető? -kérdezte a főnök. Nem –hangzott a válasz, egy idősebb úr, akinek enyhén remeg a bal keze. Megkönnyebbült sóhaj hallatszott a telefonba. Ha idős, akkor biztos nem számit, az ilyenek nem szoktak ihletet kapni az íráshoz. Egy rövid szünet következett, eközben a jellegzetes könyvlapozás neszeit hallotta a múzsa a telefon végéről, majd ismét a főnök megkönnyebbült hangját: utánanéztem, ez az úriember még nem találkozott egyetlen múzsával sem. Kizárt dolog, hogy ihletet kapjon ilyen idős korában, majd befejezésül: ha még is lenne valamilyen hatás, az egészet ráfogjuk a parkinsonkórra.

   A főnök most az egyszer tévedett. Mert mint hamarosan kiderült: amilyen könnyedén kaptam meg évente az influenzát a védőoltások ellenére, olyan könnyen kaptam ihletet, ilyen kis, könnyű karcolatok írására. Hogy a csóktól? Vagy a parkinson kórtól? Ki tudja? Számit az valamit?

                                                    Harmadik (befejező) rész

   Az ügy azonban nem záródott le ilyen hamar. Még aznap tudomást szerzett az esetről a MEH, („Múzsatevékenységeket Ellenőrző Hivatal”), és elrendelték az eddig példa nélküli eset azonnali, precedensértékű kivizsgálását. Még az éjjel alvás közben nyálmintát vettek a homlokomról, -mélyalvó vagyok, semmit nem észleltem a procedúrából- melyet elküldtek egy Bécsben működő doppingvizsgáló intézetbe, hogy DNS vizsgálattal mutassák ki: vajon az engem ért csók elegendő  hatóanyagot tartalmazott-e ahhoz, hogy a hétköznapi emberből a múzsák munkaterületének külsős alkalmazottja legyek. Az eredmény pozitív lett! A fiatal múzsa –figyelembe véve eddigi kifogástalan munkáját,- megúszta egy szóbeli figyelmeztetéssel. Még a hajnali órák előtt alakult egy ad-hoc bizottság, melynek reggel 8 óráig, soron kívül meg kellett állapítani, milyen munkaköri tevékenység illet meg engem.

   Az önéletrajz- és regényírás az orvosi zárójelentések áttanulmányozása után, -mely szerint számomra tartós tej vásárlása már nem javasolt-, rögtön kiesett a sorból.

   A szerelmes versíró költő szerepe is hasonló sorsra jutott, ki kíváncsi ma már egy idős ember szerelmes nyöszörgését meghallgatni, akinek maximum a só megnyalása jut már csak örömszerzésre?

   Hiányos zenei képzésem miatt kiesett a hőstenor, a karmester és a zeneszerző szerepe.

   Halkszavúságom miatt szóba se jöhetett a Thália által vezetett intézménybe való alkalmazásomra.

   Föl s alá járkáltak, -nehéz eset hümmögtek magukban. Mivel az ülés egy könyvtárban volt, elkezdtek a szakkönyvekben búvárkodni, hátha valami elfogadható megoldást találnak. Mindnyájuk rémületére a nagy, múltszázadbeli, álló ingaóra elkezdte a nyolcat ütni! Ezt a problémát azonban sikerült ideig-óráig megoldani, a nemzetközi diplomáciában már kitaposott nyomon járva, egyszerűen leállították az óra ingáját.

   Egyszerre csak fölkiáltott az egyik tag, aki egy népi szólás-gyűjteményes könyvet tartott a kezében! Kopasz, vagy ősz a delikvens? -fordult a többiekhez. Gyorsan előkerestek egy fényképet. Hááát! Zömmel kopasz de hátul van még ősz haja is, állapította meg az egyikük.
Na nem baj. Itt olvastam, mutatott a kezében tartott könyvre, hogy a népi szólás-mondás szerint a huncut ember megkopaszodik, a becsületes pedig megőszül. Csináljunk belőle egy novellistát, aki nagyobbá részt vidám karcolatokat ír, de hogy az ősz hajat se érje kár, írhasson néha elgondolkoztató, komolyabb novellákat is. Egyhangúlag elfogadták a javaslatot, és elindították ismét az órát. Ezt a döntést elfogadta helybenhagyólag a nagyfőnökség is.
   Reggel fölébredve, valami belső kényszert érezve leültem a számítógép elé, és megírtam az első szösszenetemet: "Az új gyógyszer". És azóta is csak írok és írok, a mindennapi élet történéseiről, vidámat, elgondolkoztatót, mindenkit szórakoztatót!