Elmesélnék egy kis kutyatörténetet. Két évvel ezelőtt 89 éves korában elhunyt nevelőanyám, majdnem az egész nyarat a balatoni vityillónkban töltötte. Volt egy állandó látogatója, Lujzi a keverék daxli. 3 házzal odébb lakott. Gazdája modern elveket vallott, nem óhajtotta az eb szabadságjogait korlátozni. Ezért aztán Lujzi egész Zamárdit bejárta, még a tőlünk kb. 1 km távolban levő pályaudvar környékén is föllelhető volt. Este aztán vacsoraidőben mindig hazatért.

    Második otthonának azonban a vityillót tekintette. Mindenféle kerítéslyukakon, sövényfalakon keresztülmászva, reggel 6 órakor már ott volt a verandánkon, anyám ajtaja előtt, és diszkréten, de megállás nélkül ugatott, jelezve, hogy megjött. Az ugatásra álmos szemmel ébredő anyám, -korán kelő típus volt- ilyenkor kinyitotta az ajtót, és gyorsan visszabújt az ágyába. A kutya élénk farkcsóválással követte, megállt az ágya szélénél, és semmi mást nem csinált, csak hálásan nézett rá, és ha elérte véletlenül a kezét, nyelvével elhalmozta puszival, lábával átölelte, és körmeivel a száraz bőrön akaratlanul is karcolásokat okozott. Igenem viszont nem volt korán kelő, és rendkívül zavarta a korai ugatás. Nem is alakult ki köztük igazi barátság. Engem viszont majdnem úgy szeretett, mint az anyámat. Lehet, hogy ennek az volt az oka, hogy tőlem kapta mindig a falatkákat: szalonna- és sajthéjat, töpörtyűmorzsát, csontot. Ezek elfogyasztása után hálásan átölelte a lábamat, és örömtáncot lejtett. Ekkor szakadt el az újonnan vásárolt tréningruhám nadrágja is.

   A kertünket, mint sajátját őrizte, minden arra járót megugatott, egyszer az egyik vendégünket egy kicsit meg is "kóstolta".

    Ha sétára indultunk az Igenemmel, velünk tartott, mintha mi lennénk a gazdája.
Amikor az autóval megérkeztünk Pestről, rendszerint ott várt minket, és amikor kiszálltunk, örömében azt se tudta mit tegyen, vidám csaholás közben, örült tempóba futkározott a kertben körbe-körbe. Amikor elmentünk, oda ült a kerítés szélére és szomorú kutyaszemekkel nézett ránk.
    A kutya "vér" szerinti gazdájának családi okok miatt Pestre kellett költöznie, így a kutyát már két év óta nem láttam. A múlt héten leutaztunk a vityillóhoz, hogy kihasználva a jó időt, egy kicsit farmerkedjünk. A ház szomszédunk felé eső oldalán, gonosz kúszónövények karvastagságú gyökerei ostromolták a falat, egy-kettőnek sajnos sikerült is bevenni azt. Létrán átmászva a szomszédba, egy fűrész társaságában fölvettem a harcot ellenük. Neszt hallottam magam mögül, hátrafordultam, és kit láttam ott, régi barátunkat. -Lujzi!- Szólítottam meg őt. A kutya egy pillanatig "szótlanul" nézett rám, majd őrült ugatásba kezdett örömében, körülugrált, minden áron meg akarta nyalni a kezeimet, és a farkát olyan sebesen mozgatta, hogy féltem, hogy mint egy helikopter a magasba emelkedik. Majd öröme hirtelen alábbhagyott, hátra-hátra nézve, egyet-egyet vakkantva, minta hívna elindult a kerítés felé. (már meg van javítva, kutya nem tud se be, se kimászni) Látni akarta a "gazdasszonyt" is! Ránéztem, és csöndben odaszóltam neki: Ne várd a gazdasszonyt! Elment, elment örökre. És ő, mintha ember lenne, megértette. Megfordult, és szinte "lábujjhegyen" visszaindult a hivatalos gazdájához.

    Hát nem csodálatos teremtménye Istennek a kutya?