(Akik  82'előtt születtek....sőt: 72, 62, 52, noch dazu 42 előtt!)

Akik 1982 előtt születtek, azok  valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi
mindent túlélő fenegyerekek. De  tényleg!

Gondolj csak bele, 1982 előtt  születettek, azaz MI, kész csoda, hogy
életben maradtunk. Nekünk még nem  volt gyerekülésünk az autóban,
sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont  bizton tudhattuk, hogy a
gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A  gyógyszeres és
vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt  semmi
furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem  voltak
felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk,  nemhogy
könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem.  Azért
az nem volt semmi.

Mi még csapból ittuk a vizet, és azt  se tudtuk, mit jelent pontosan az
ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a  szódavízzel. Azt hittem az
ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő  között, miért pazaroljak
hát rá külön szót.
Mi nem nagyon unatkoztunk,  ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki.
Egész nap kint voltunk, a  szüleink, pedig csak sejtették, hogy élünk és
megvagyunk, hiszen még Matáv  telefon se nagyon volt, nemhogy
mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő  fűben és közeli kiserdőkben
játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem  tört ránk allergiás
roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt  hittük, hogy a
sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk,  eltört
valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit  nem
pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak.

Sőt! Ha az erősebb elgyepálta  unalmában a kisebbet és gyengébbet,
az is rendben volt. Ez így működött, és  a szüleink nem nagyon szóltak
bele ebbe sem.
(- Kisfiam, bemegyek az  iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki
Rambónak csúfol / - Hagyd csak  anya, ez az én háborúm!)

Étkezési szokásaink Schobert Norbi  mércéjével mérve nap mint nap
tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de  még egy McDonalds-on
edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is  helyből nyomna egy
hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval.  Gondoljunk a
zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit  tettek bele),
az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis  itt vagyunk.

A kakaóban nem volt A, B, C, D és E  vitamin, viszont "bedeko"-nak
hívták és már ez is elég volt a  boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk,
ami hírből sem ismerte az  édesítőszert, viszont tömény cukorból
készült. A limonádét még magunknak  kevertük és mosatlanul ettük a
fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC  pereme alatt, pedig a
baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még  háborítatlan
nyugalomban, a pre Domestos korban.
Volt néhány barát, aki  már ismert olyat, akinek videója volt, vagy
esetleg spectruma (az egyfajta  számítógép volt), de szó sem volt
Playstationról, Nintendóról, X-Boxról,  Videójátékról, 64 tévécstornáról,
műholdról és kábeltévéről, filmekről,  DVD-röl, Surround Soundról,
Internetről, Fitness-Club kártyáról vagy  mobiltelefonról..

Viszont voltak barátaink! Olyanok,  akikkel találkoztunk kint az utcán, a
focipályán vagy a ping-pong  asztaloknál, vagy ha mégse, akkor
egyszerűen becsengettünk hozzájuk és  beengedtek. Nem kellet
megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az  övéket! Nem vittek és
nem hoztak a szülök autóval... Mégis itt  vagyunk.

Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor  játszani mentünk, és nem ritkán
fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával  dobáltuk egymást, mégis
itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi  seb pedig
begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor  még volt
egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt  csináld,
amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem  tudta
rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette  a
játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot,  más
játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil  sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen
megéltük. Boldogan szaladtunk végig  az utcán az első csók után, úgy,
mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha  egy tanár nyakon vágott,
nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és  nem sírtunk otthon a
szülőknek.
Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk.  Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk,
szüleink nem álltak  mellénk.
Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség,  a
bűntudat, a jóérzés, a felelősség.
Ismertük ezeknek a szavaknak a  mélységét.

Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt  kornak, amelyen a mostani fiatalok
értetlenül mosolyognak.